Az előző részek tartalmából

Május 15 - Vasárnap:

Kint ülök Gábor erkélyén, s boldogan ringatózom a függőágyban, élvezem a napsütést, a lágy szellőt és a madarak csicsergését, s "szokásomhoz híven" az életen töprengek. Azon, hogy repülnek a napok. 

Ahogy közeledek a szülinapomhoz, úgy érzem h az élet is ilyen gyorsan elrepül. + Elszomorít az is, hogy 33 évesen már így érzem. 🙄😒

Vegyesen kavarognak bennem az érzések. Sokat nosztalgiázom. Nem mondom, hogy minden nap, de kb heti ötször biztos.

Van amikor visszanézegetem a Google photos képeket, amik kb 2011 óta tárolja a telefonjaim fotóit, s a mentett képeket.

Hálás vagyok az eddig élt életemért. Úgy érzem, h minden úgy volt jó, ahogy.

A gyermekkoromhoz mennék vissza szívesen. Sokat eszembe van. Akarva akaratlanul is feljönnek az emlékek, teljesen random mód. Hiányzik az a világ. Hiányzik papám is, s a 85 éves mamámmal is sok időt töltök, mikor vidéken vagyok.

Ez a világ már nagyon nem ugyan az, mint amiben felnőttem. 

Ennek a kornak is és annak is megvannak a maga pozitívumai és negatívumai.

Május első hétvégéjén anyuméknál gyűlt össze a család, megünnepelni mamám (85), apum (63), anyum (62), én (33) és bátyám gyerekének (13) a születésnapját. Mind 1 hónapon belül születtünk így egyszerre szoktuk megtartani. 

Elgondolkodtató, h mekkora különbségek vannak köztünk. Családon belül is mekkora világnézeti, értékrendbeli, stb különbségek vannak...

Régen szerintem azért is volt számomra szebb az élet, mert szinte semmit se tudtam a világban történő eseményekről. A falu, ahol felnőttem volt számomra a világ közepe s az úgy volt tökéletesss, boldogságosss a számomra.

Annyi szép helyen jártam már a világban, s mégse fogott meg úgy egyik se igazán, h azt mondjam, h huuu itt akarok élni!

Ez is elgondolkoztat, h ez elcseszettség v kiváltság h én itthon vagyok otthon és egyben boldog? 🙄 🤔

Minden évben megyünk valahová külföldre, ami tök jó. Feltölt, kikapcsol stb, de nincs egyik hellyel kapcsolatban se az az érzésem, h szerelmes vagyok abba a helybe, és ott akarok élni.

Kicsit frusztrál, h az ismerőseim körében többen nem így éreznek. 

Persze simán lehet, h ez meg fog változni! Másról sem szól az élet csak az állandó változásról! 

De jelenleg nem ér közvetlenül semmi olyan veszély, hátrány, hiány, szóval semmi negativitás, ami miatt rosszul érezném magam. Lehet ha akarnék gyereket, v házasodni, vagy bármi diszkrimináció érne az életben, akkor biztos nem így gondolnám, de nincs semmi olyan, ami okán korlátozva, megkülönböztetve érezném magam. Ahogy jelenleg élek, azt boldog, és teljes életnek érzem. 

A politikát teljesen offoltam. A híreket csak annyira nézem, ami fb-n szembe jön. Kivontam magam. Gábornak is mondogatom amikor látom, h azzal foglalkozik, h engedje el. Ne mérgezze magát feleslegesen.

 

... 

Kétlaki életet élek. Télen tömegközlekedek és nálam lakunk Kispesten, a nyári időszakban pedig Gábornál élünk a Corvinon, és biciklivel közlekedem. Kispestre ritkábban járok haza biciklivel tavaly nyárhoz képest. Így hogy már a metró jár egészen a Kálvin térig, s nem kell átszállogatni, így már gyorsabb és kényelmesebb a metró. Főleg h a Nagyváradon nem áll meg csak áthalad. 

Nagyon jó a bicaj! Imádom! 😍❤️ Tetszik a robosztussága, s külön imádom, mikor a tükörsima aszfalton csapatom s jó hangosan hallatja a hangját, ahogy a vastag gumi gurul az aszfalton. Jó mély, kicsit vészjósló hang! Mintha egy darázsraj lennék! 😅 🐝

Szeretem, mikor nincs kocsi, város zaj, s pl amikor a rakparton csapatom hétvégenként, akkor az emberek erre a hangra kapják fel a fejüket, h úristen, mi közeledik?! 😅 

Vagy ha nagyon tolom neki, akkor az elektromos meghajtás hangját hallják, de az nem olyan egyedi, a sok roller és minden más elektromos meghajtásos kütyühez képest. 🙄😁

Korábban már írtam, hogy eleinte feszengtem azon, h sokan megnéznek, s utána fordulnak, de ez már szerencsére teljesen elmúlt. 

Egyre több a bicajos és a rolleres is. Jó látni, s örülnék, ha egyre többen lennénk, s Budapest is végre "nyugatizálódna". 

Nagyon utálom a sok kocsit! Sokat rontanak a város élhetőségén. 

Részt szoktam venni közvélemény kutatásokban. Telefonon is szoktak keresni, meg az online kérdőíveket is töltöm, meg van 2 app is ( ez meg ez), ahol mindenféle aktuális kérdésekre lehet válaszolni, s május utolsó heteiben többször volt ez téma. Budapest legnagyobb problémájának mindig a Fideszt nevezem meg + a sok autót, kevés mélygarázst. 

Támogatnám a dugódíj, valamint a napi kedvezményes P+R parkolási díj bevezetését, s ezen parkolóktól a kedvezményes jegyek, bérletek bevezetését a tömegközlekedésre, s innen a járatok kialakítását, bővítését a belső kerületek felé, ahol pedig kezdetben egyes zónákban bevezetném a közterületen való parkolási tilalmat, kivéve a helyi lakosoknak és a zöld rendszámú járműveknek, valamint, ahol nincs parkolási tilalom, ott jelentősen megemelném a parkolási díjat, de a mélygarázsok díjának növelését befagyasztanám. 

Támogatnám továbbá a rakpart részleges lezárását. A biciklisávok bővítését, fejlesztését, a rollereknek a kijelölt tárolópontok kialakítását, s ezeknek, valamint a MOL bubinak a további bővítését.

... 

Június első félben megyünk ki Lisszabonba a cég tulajjal a disztribútori találkozóra. 1 nap konferencia, aztán ő megy haza, én maradok, másnap jön Gábor, s 4 napot holidayezünk ott. 😊 😎🥳

Izgatottan várom. Remélem minden rendben lesz. 

Május 27 - Péntek:

Voltam a fodrászomnál. Annyira szeretek hozzá járni! Örülök hogy rá találtam! Kellemes a szalon hangulata. Olyan modern, új hullámos. 😊 

A fodrászom maga a szalon tulaja, kedves, mosolygós, 28 éves hippis srác. Nagyon chillies, nyugalmat áraszt magából, s mindig feltölt. Olyan külsőre, mintha egy északi manusz lenne. 😅

Szőke, kb vállig erő göndör hajú, fekete keretes szemüveges. 

A hajvágás utáni napokban mindig megszokták dicsérni a hajam melóban is a fodrászok, ha bejönnek hozzám az irodába. 😊 

Szeretem nagyon a göndör hajam. 😍❤️

Az elmúlt negyed évben növesztettem is, s többet is kell vele foglalkoznom, mert hát a göndörséghez hossz kell, aztán ezzel a kettővel így együtt (hossz + göndörség) van meló! 

Meg hát ugye fodrász termékek értékesítésvel foglalkozunk, szóval kiprobalom, használom én is a termékeink! 😅

Amúgy minden okés. Peace&Love van. Születésnapom beültünk a Beerstro14-nek a belső udvarára, ahol megvacsiztunk, majd kiültünk a törzshelyünkre a Mikszáth Kálmán térre iszogatni. Imádom ezt a multikultis közeget és hangulatot, ami itt van! 😍❤️

Másnap leutaztam anyumhoz. Jó volt a vidéki friss levegőn lenni. 

Gábortól kaptam egy borosta/szakáll növesztőtborosta/szakáll növesztőt, amivel már vagy 2 éve szemezek, s majd Lisszabon után kezdek el alkalmazni. Kíváncsi vagyok, h milyen lesz az eredménye. 

Nagyjából ennyi az előző részek tartalmából. 😊 

Csók! 

Rion 😘❤️

(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

Steiner Kristóf - Lélekbonbon

Nagyon együtt tudok érezni Kristóf ezen gondolatával;

"Néhány évvel ezelőttig afféle rutin volt nálunk, hogy ha repülőre szálltam, megöleltem Nimit, a férjemet, és így szóltam:

„Ha lezuhannék, tudd: szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, nincs semmi szomorkodnivalónk, az életünk csodálatos, semmi sem történhetett volna jobban. Mindent megkaptunk, amit megkaphattunk.”

Ilyenkor ő rendszerint a számra tapasztotta a kezét, és azt mondta: „Ne mondj ilyeneket, félek, hogy rossz karmát hoz magával”, én pedig azt mondtam: „Rossz karma az, ha boldogtalan életet él az ember, a miénk viszont boldog. 

És különben is, rossz karmát az kap, aki tetű módon viselkedik másokkal, csal, hazudik, utálkozik meg irigykedik – mi nem ilyenek vagyunk, így nincs mitől félnünk. A haláltól sem.”

Mostanra afféle kompromisszum született közöttünk. Én nem beszélek olyan sokat a halálról, ő pedig megértette, hogy ha nem mondom is ki, így gondolkodom, ahogyan fent leírtam. 

És ha valami igazán fontos mondandóm van róla, azt azért türelmesen végighallgatja. Mint, mondjuk, azt, hogy mi legyen a testemmel, ha úgy alakul, hogy én előbb lépek le, mint ő.

Pontosan tudja, hogy először is semmiféle világraszóló kesergésre nem vágyom – elképesztően sokszínű, világokon átívelő, leírhatatlanul érzelemgazdag, és tapasztalatokkal, kalandokkal teli életet éltem eddig is. 

Ha úgy jön ki a lépés, hogy nekem ennyi jut, akkor ennyi jut, nem hiszem, hogy ha kétszer ennyit kapnék, akkor kétszer ilyen boldog ember lennék, így hallani sem akarok a „de hiszen olyan fiatal volt” frázisról - nem években mérem egy élet értékét. 

Ha esetleg feldobom a talpam, az biztos azért lesz, mert úgy kellett történnie – eleget írtam, mondtam, cselekedtem ebben az életben, nincs ebben semmi tragikus. 

Még azt sem mondanám, hogy a világon mindent megtettem azért, hogy hosszú életem legyen, hiszen egyrészt az átlagosnál kicsit veszélyesebben élek 

– egészségbiztosításom kábé tizenkét éve nincs, mert összevissza utazom a világban, és ha mindenhol turistabiztosítást kötnék, mostanra három magánklinikán végzett nyitott szívműtét árát költöttem volna el biztosításra. 

Emellett huszonöt éves koromig kizárólag gyorskaján éltem, az alvásra mint olyanra csak az utóbbi fél évben szoktam rá, egyébként kiskorom óta négy-hat órákat pihentem éjszakánként, és szeretem a finom borokat meg a jó koktélokat is.

Nem beszélve arról, hogy télen egy mindössze nyolcfős faluban, Agios Georgiosban élek – ahol a szomszédjaink egy hatvanas éveik végén járó brit házaspár, akik hozzám hasonló lazasággal tekintenek a halálra: 

amikor ideköltöztünk, Nimi elkérte tőlük a környékbeli dokik telefonszámait, és hamar kiderült, hogy kórház egy óra negyvenhét perces autóútra van tőlünk.

„És mi lesz, ha ne adj’ isten… történik veletek valami?” – tette fel a kérdést Nimi Wendynek és Iannek, akik bár több mint kétszer annyi idősek, mint ő, de a mai napig mindennap úsznak a tengerben (decemberben is), és jobb formában vannak, mint a legtöbb húszéves, akit ismerek. 

Ian elmosolyodott, és így felelt: „Ez a helyzettől függ, de ha például agyvérzést kap valamelyikünk, egyszerűen csak meghalunk” – majd felemelte a borospoharát, és nevetve koccintottunk.

Sokadszorra éreztem úgy, itt, a világvégi falunkban, hogy végre igazán hazataláltam: valahogy így vagyok ezzel én is. Sokkal jobb lenne, ha eljutnék a kórházig, ahol – ahogyan azt tették a stroke-ot kapott édesanyámmal – gépekre kötnének, és még három napig élőhalottként hevernék egy kórházi ágyon öntudatlanul? 

Nem hiszem. Nekem nem. Nimi számára azonban mindez kissé morbid poén volt – ő olyan családból érkezik, ahol a tragédiák afféle életszobrászként alakítják a rokonság történelmét. 

„Talán azért nem tudjuk elengedni a szenvedést, gyötrelmet, halált, mert olyan sok rokonunk került koncentrációs táborba a holokauszt során” – mondta, amikor édesapámmal és nagynénémmel a közeli taverna teraszán csevegtünk. 

„Igen, de a nagymamád visszatért Auschwitzból. Ez jó hír. A nagypapád pedig több száz zsidót mentett meg, és Izraelben halhatott meg idős korában – ez is szerencsés helyzet” – felelte a papám, majd hozzátettem: 

„Az emberek amellett, hogy érzelmileg kötődnek a személyes tragédiáikhoz, egy idő után azzá az emberré válnak, aki »elvesztette az anyukáját«, akinek »munkatáborban volt a nagymamája«, 

amik természetesen formálnak minket, de nem szabad, hogy a balsorsunkkal azonosítsuk magunkat. Annyival többek vagyunk mindannyian.” Azóta már nyugodtabban beszélgetünk a halálról. 

Nimi tudja, hogy másra nem vágyom, mint hogy akiknek fontos voltam, osszanak meg emlékeket, történeteket azzal kapcsolatban, mi mindenen mentünk keresztül együtt, legyen szó egy szívtől szívig beszélgetésről vagy egy féktelen mulatságról. 

Ajánlom, hogy Madonna Spotify-csatornájának hallgatottsága a halálom hetében rekordot döntsön, és ne csak a Power of Goodbye pörögjön – az Express Yourself, a Deeper and Deeper, a méltatlanul alulértékelt Going Bananas inkább kedvemre való.

Emellett azt szeretném, hogy a lehető legkevesebb pénzt költse bárki arra, hogy a testemet eltemesse, ide-oda szállítsa, balzsamozza és tárolja – egy gyors hamvasztás, aztán, ahogyan azt Kata mamával és Özge kutyával is tettük:

lehet belőlem maréknyi adagokat szétszórni itt-ott, barátok, családtagok, ismerősök körében, olyan helyeken, ahová életemben sosem jutottam el, és olyanokon, amelyeket különösen szerettem. Lehet improvizálni – minél több helyre eljutok, annál jobb. 

Ja, és persze tök jó lenne, ha tovább támogatnátok és segítenétek a számomra, számunkra fontos ügyeket, és szervezeteket – a mélabú lecsengése után pedig koncentráljunk az élők életére. Én addigra úgyis máshol leszek 

– nem tudom, hogy a Nirvánában, a mennyországban, a pokolban, újjászületek, szellemként kísértek majd az örökkévalóságig, esetleg úgy, ahogy vagyok, megszűnö létezni, és slussz-passz, de ezen – ahogy a halálom körülményein sem – nem fogok aggodalmaskodni. 

Így aztán óriási gesztus volna tőletek, ha ti sem aggodalmaskodnátok majd értem. Az élet megy tovább – nálam sokkal fontosabb, nagyszerűbb, különlegesebb emberek halála után is felkelt a nap másnap reggel. 

Ha néha elgyengülnétek a vélt vagy valós tragédia súlya alatt, emlékezzetek rá, hogy az elmúlással kapcsolatos ars poeticám végtelenül egyszerű: éltem, jó volt, meghaltam, az is jó lesz.

Steiner Kristóf I #Lélekbonbon I A szöveg részlet a WMN magazinban megjelent írásomból."

Forrás;

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=4188121527887173&id=239300689435963

Eurovision 2022 Finale

 

Eurovízió 3/2

 

Eurovízió 2022 3/1