…Küzdés az életért...

 

Idézet mára:

"Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (...) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle."

Már régóta akarok írni egy fura dologról, ami velem szokott történni.

Néha esténként, mikor egyedül alszom, hajnaltájt néha arra szoktam felébredni, h… … én,… …de mégse teljesen én szólok magamhoz, h mozduljak, meg, vegyek levegőt. NAGYON kellemetlen és félelmetes helyzetekben szokott ez bekövetkezni. Leginkább úgy tudnám a legérthetőbben ezt megértetni, ha úgy szemléltetem, h fekszem az ágyon, s mintha lelennék kötözve, van a testem, aminek érzem a súlyát… … magamon. Ami nyom. A hang mindig felőlem, felülről jön (már maga ez is furi) és szólít, h Gergő mozdulj meg, vagy – s ami a legrosszabb, h vegyél levegőt!   Tudom, furin, s hülyén hangzik de ez így van. Mint írtam, érzem a testem súlyát, s ami rám nehezedik. Mintha több kg föld lenne rajtam, s h levegőhöz jussak, meg kell mozdulnom, le kell h kerüljön rólam a föld teher súlya, különben agyonnyom és megfulladok. S olyan, mintha nem lennék eszméletemnél, de azzal, h többször szólít a hang, így magamhoz térek, s éberen tart, de gyakran ismét visszaaludnék, de a szólítgatással éberen tart, h ne hagyjam el magam, s “veszítsem el újra az eszméletem”. És itt jön a halálfélelem, hisz, magamnál vagyok érzem a súlyt, s az h nincs levegőm. Kicsit ahhoz is tudnám hasonlítani, amiről sokan hallhattatok már, h műtik az embert. El van altatva, de mégis eszméleténél van, s érez minden vágást és fájdalmat. Ordít, h álljanak le, segítsenek, de senki nem hallja!

Ugyan ez van velem is. Mozdulnék én is, próbálok levegőhöz jutni. Elkezdek “hintázni” a testemmel, h végre “legördüljön, lerázzam magamról” a súlyt, s a hang biztat, h mozdulj, még, mozdulj, Gergő! Csináld, különben megfulladsz!

Kb.: egyszer vagy kétszer lehetett az, mikor segítségért akartam kiabálni, de persze hang nem jött ki a számon. Emlékszel otthon is volt már ilyen. Ne tudjátok meg, h milyen rossz érzés volt az a  tudat, h bazz magamnál vagyok, de nem tudom irányítani a testem! Anyum ott van pár méternyire tőlem a másik szobámban, s még csak segítséget sem tudok kérni!!! Kb.: kicsit élve eltemetés feelingje is van. Ha nem lenne “A hang”, aki magamhoz térít, s cselekvésre ösztönöz, nem tudom, h élnék-e… :/

S emlékszem arra is, h mindig az oldalamon fekszem. Talán még megérteném a légszomjat, ha a jobb oldalamon feküdnék, ahol a tüdőm van, de mindig a bal oldalamon feküdtem, ahol a szívem van… :S

“Szerencsére” max 1-2 havonta fordul “csak” ez elő.  Utoljára kb.: 1-2 hete lehetett…

Most ezt a bejegyzésem húsvétkor írtam itthon a konyhán. Anyum itt ült velem szemben, s gondoltam elmondom ezt neki. Mondta, h  ilyen csak egyszer volt az élete során, s nekem ez a 1-2 havonta egyszeri alakalom az azért sok. Mondta, h menjek el a körzeti orvoshoz, aki majd elküld kivizsgálásra, legalább nézzenek meg mindent nálam. De annak is nagy esélye van, h lelki eredetű…

Majd lesz 1 hét hoildayem a tavasszal valamikor. Majd akkor lehet megcsináltatom, bár az általános negyedévi szűrésemnek is itt van már az ideje, szo oda is elkell mennem, és még bőrgyógyászatra is elakarok menni egy kontrollra. :/

Nah mindegy! Csak gondoltam, h leírom, mert már régóta bennem van ez, s eszembe is szokott jutni, csak annyi minden van mindig, h elfelejtettem.

Azért kíváncsian várnám a véleményeteket, hátha valamelyikőtöknek is van hasonló esete, vagy tud valami “gyógymódot” magyarázatot adni, h wtf…

 

+ Még annyit hozzátennék, h kicsit ez az egész hasonlít a “Csecsemőhalál”-ra, ami “abból áll”m, h a baba “elfelejt” levegőt venni és megfullad. Ritka, de felnőttek is halnak meg így. Kertvárosban is volt már ilyen…  

NEMKÉRNÉÉÉÉM!

Csók!

Rion