2016. február 27., szombat

Az előző részek tartalmából;

Először is azzal kezdeném, hogy a most olvasható bejegyzés kb; november óta feljegyzett gondolatok összegzése.


Az elmúlt hetekben, hónapokban elég sokat olvastam Amerikáról. Nagyon feltámadt iránta a tudáséhségem. Rájöttem, hogy nem sokat tudok róla. Memorizálgatom az államokat, történelmét, élménybeszámolókat nézegetek, olvasgatok. 



...

Amikor vidékről utaztam fel Pestre, a vonaton elmentem mosdóba, s ahogy hullámzott az egész szerelvény, olyan érzés és gondolat kerített hatalmába, mintha repülőn utaznék. Több se kellett. Hosszú percekig elkalandoztam.
Aztán visszafelé menet az ülésemhez, még intenzívebben hullámzott a szerelvény, s fogóckodnom kellett a háttámlák tetejében, ami még jobban beindította a fantáziám.
Képzeletben már a szűk folyosójú repülőn mentem a sűrűn tömött ülések között imbolyogva a félhomályban. Mivel képzeletben valamiért pont éjszaka volt, s az utasok többsége a másik vállára dőlt fejjel aludtak. Na meg, mikor beérkeztünk a pályaudvarra, s rengeteg ember jött velem szembe, s húztam magam után a bőröndött, ami majd szintén jönni fog ki velem... :)

....

Mivel napi szinten közlekedem a 3as metró vonalán, ezért elég gyakran látom, h milyen emberekkel van tele az ország. Azért merem kijelenteni, h az ország, mert amúgy úton útfélen látni azokat a fajta embereket, akikre ránézel, s mellbevág a döbbenet és/vagy ijedtség. Nem akarom tovább részletezni ezt, mert aki érti, az már ennyiből is tökéletesen érti, hogy miről beszélek, aki még nem érti, az mondjuk úgy, hogy a szerencsésebb fajta. :)

Továbbá az ember akarva akaratlanul is látja és hallja, hogy hogyan beszélnek, ami még jobban megnöveli a fentebb is írt döbbenetet...

Úgy érzem magam, mintha valami elmegyógy intézetbe lennék, ahol intenzíven érezhető a rossz légkör, ahol csak az van előtted, hogy mihamarabb elhagyd azt a környéket és nem nézel se jobbra, se balra, pláne nem a rémisztő alak(ok)ra!


És sajnos ilyenekre bárhol belbotlik az ember legyen az vidék, főváros, kül v belváros.

És ekkora mennyiségnél akarva akaratlanul is az a gondolat uralja el az elmém, hogy ennyi "ilyen" ember láttán, már tényleg ne csodálkozzunk, hogy olyan a helyzet M.o-n, mint amilyen. 

Hasonló "lényeket" a keletibb, délibb (európai) régióban látni, amerre szinten barbár és balkáni állapotok uralkodnak...

Az egók megnyugtatása érdekében azért leírom, hogy nem általánosítok, s kinek nem inge, nem veszi magára.  :)

...

Melóhelyen szembesültem a belső énem olyan szegletével, ami eddig nem volt "tudott" a számomra.


Annyi a story, h Londonból hazalátogatott az az ex kolléga, kinek helyére jöttem én anno.

Egész itthonléte a csavargásról a haverokkal való találkozásról szól. 
4 egymást követő nap jött be, mindig másokkal.
A végére már sok volt nekem. Too much. 

Félreértés ne essék, nincs bajom vele, mert a szükség van erre is csak az én (korlátolt) vilagomnak volt too much. Túl sok volt az üzletbe betérő,  még M.o-n elő ismerőse. Nagy volt a zsivaj, sok volt a locsogás, s én egyre inkább kezdtem besokallni,  falat emelni magam köré, s ahogy telt az idő úgy vártam már egy inkább, h menjenek már innen az ...


(Húúú!  Milyen öregember lesz belőlem, ha megélem!) :D
Személyiség téren is uni vagyok. 50-50%-ban vallom magam extro és introvertáltnak, de ha már túlsúlyba kerül az egyik, akkor már morci-marcivá válok. 

Továbbá belegondoltam abba, h én (jelenleg) szinte biztosra veszem, h ha összejön a hajós út, és hazatérünk a 6-8 hónapos utunkról, akkor én csendre, nyugalomra, békére fogok vágyni a lakásomban. 


Mondtam is Norbinak, hogy ha itthon leszünk kb.; 1,5 hónapot, abból én 1 hónapot a fentebb leirtak szerint kívánom tölteni, s maradék fél hónapot a ismikkel, barátokkal, családokkal való találkozással. 


Az ex kolléga hazaugrásának este továbbá arra is rávilágított, hogy mennyit változtam. Én ilyen haver, barát orientált, csip-csip-csip fosomaszót, egész napom az ide-oda rohangálásról szóló személy a 20as éveim elején voltam.


7 évvel később már jelenleg ez az elétvitel nem fér már bele a világomba. 


Oly annyira nem, h kissé furcsán tekintek azokra, konkrétan nem is tudom azokat hova tenni, akik ilyen felszínes, lóti-futi csacsogós életét élnek, s konkrétan rosszul vannak, ha egyedül kell otthon lenniük.

És ezt teljesen objektíven írom, hisz nem érzek irántuk/ellenük semmit.
Olyan fura számomra az ő világuk, úgy tekintek én rájuk, mintha egy idegen világban szemlélném az idegenek életét.

Őket illetőleg talán annyi gondolat keletkezett eddig bennem, h szerintem ők valójában félnek maguktól. Félnek a csendtől, az egyedülléttől, az önmagukban való léttől.

De tény, - s ez is az egyik különlegessége, szépsége a földünknek, - h így szép,  színes s kerek az egész, h annyi sokféle lény él itt. :)

...

Olykor van ugye, h szárnyra kapok s csak úgy elözönlenek az érzések, gondolatok.

Az egyik ilyen, ami nagyon kikívánkozik belőlem, az az, h ha teljes/elégedett vagy, elkezdesz fejlődni, viszomt ha nincs meg a teljesség érzése, lassabban fejlődsz.

Erre az egy mondatra érdemes több másodpercet szánni, hogy átgondoljuk, megertsük. 

Nem akarom ezt tovább magyarázni, vagy példázni.

+

Február óta nagyon... ... furcsa érzések vesznek körül. Nem könnyű leírnom ezt az egészet, de azért is fogalmaztam úgy, h "vesz körül", mert olyan mintha egy légkör, burok szerűség lenne, mert úgy érzem, h ez az egész nem csak szimplán bennem van, mint egy egyszerű érzés.

Sokat tekintek befelé, s próbállom felfedezni, megérteni, s átéllni ezt az egészet. Amire eddig jutottam a megértés szempontjából, h szerintem ez a közelgő változás, kiutazás, új életforma kezdése miatt van.

Átélés szempontjából egyszerre kellemes és... ....öööö... nah ezt nem igazán tudom megfogalmazni, h milyen... Semmiképp sem kellemetlen, v rossz, deeee... jaaaj. Rossz, h nem tudom megfogalmazni... 

Biztos, h van ebben az egészben egy izgatottság is, de ezekkel a kifejezésekkel inkább úgy érzem, hogy nagyon durván, barbár módon fejezem ki magam, hisz ezek az érzések, miket leírtam - kellemes, izgatott - csak a jéghegy csúcsa, s olyan durva kifejezése az egésznek, mintha azt mondanám, h egy leves csak vízből áll.

De most bevillant, hogy nagyon hasonlatos ez az érzés ahhoz, mikor moziban nézünk egy filmet és maga a film teljesen beszippant. Megszűnik  külvilág, a környezeted, a melletted ülők, s csak a mozgó képet látod, a hangokat, éppen valami nagy akció van, hangos zene szól, gyosabban ver a szíved, megugrik a vérnyomásod, s feszülten várod, h az egyre inkább tetőfokára hágó kép és hangeffektek mikor érik már el azt a bizonyos nagy BUMM hatást.
Hasonlatos ez az egész az üldözéshez, aminek még viszonylag az elején vagy.


Felfedezés szempontjából, talán mondhatom azt is, h az adrenalin szintem folyamatos aktivitásban van. Nincs a maximumon, de folyamatosan van egy (aktív) alap rezgése.

+ Azt nem állítom, h minden nap, de gyakran folyamatosan előbb felkelek magamtól az ébresztőóra keltése előtt. Továbbá szerintem a folyamatos intenzívebb rezgés miatt előbb is elfáradok a nap végére, s már kb 10 körül lefekszem a szokásos éjfél helyett.

+ Rengeteget iszom! Csak vizet iszom, s az édes, cukros italok már nem csábítanak. Mondjuk a nadi óta jóval kevesebb cukros italokat fogyasztom, (kB anno leesett 50%ra) de azért szoktam. Most mégjobban visszaesett ez az arány. (KB 20%-ra)

+ Türelem. Nekem senki nem mondta, de tudom, h nekem a türelem tanulása az egyik (főbb)karmikus feladatom a sok közül.
Ez az új feeling, ami körbevesz, türelmetlenebbé tesz, aminek nem örülök, mert ilyen téren még igen csak aktívan vívom a magam harcait. 

+ Van bennem egy alap zsongás szerűség. Van mikor úgy érzem, h szétfeszít az erő, s kifutnék a világból, v jó lenne egy kis fight, v nem is tudom. Így itthon elkezdtem edzegetni. Nincs célom ezzel, mert fogynom nem kell, izmos nem akarok lenni, s megvagyok elégedve magammal, elfogadom a fizikai formám olyannak amilyen. Egyszerűen tényleg csak a + erőm vezetem le éppencsak annyira, h elfáradjak, viszont ahhoz már nincs elég kedvem, motivációm, hogy tervszerűen, rendszeresen edzek egy bizonyos cél érdekében... 

+ Lehet h ez a közelgő tavasz számlájára is írható ( ami az én és egyben a kedvenc évszakom) de sokkal... öööö... jobban érzem, h a hormon háztartásom is intenzívebben "működik"... :)

Most megmosolygom önmagam, mert így első nekifutásra összefoglalva a dolgokat olyan, mintha egy serdülőkorban lévő kamasz gyerek lennék. :D

+ Napi szinten hallgatok Assassins creed: The Black flag és rouge játékzenéket. + A fekete lobogót olvasom is. 
(Mindkettőt kijátszottam már, s a black flaggal még ma napig szoktam kalandozgatni. :D)

... Érdekes... :)

...

Február 18.-án léptem egy nagyot előre az új életformát illetően.
24.én pedig már át is vehettem a passportom. Ne tudjátok meg hogy örültem neki! :D

Sose gondoltam volna, h nekem vala is szükségem lesz rá!
Apró lépés az emberiségnek, de annál nagyobb nekem! ^.^





(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

2016. február 15., hétfő

:D

Nem szeretem az ilyen stílusú számokat, de ez most kivétel lett. :D



2016. február 7., vasárnap

Tanulás;

Ma (vasárnap) ellátogattam vidékre a szüleimhez. Pár órát töltöttem csak otthon - ahogy általában az lenni szokott - ami szép és jó lett volna, ha nem végződött volna olyan szomorúan és csúnyán ahogy.

Ez a szituáció szembesített egy olyan területemmel, ami még szintén fejlesztésre szorul...

A lényege, hogy anyumat elég sok inger, nyomás, bánat éri általam. (Ahogy ő fogalmaz; miattam...)

Egyrészt maga az a tény bántja, hogy meleg vagyok. Ezt már felfogta, tudamásul vette, s nagyjából tudta folytatni velem az életet.
Másrészt, mostanában már inkább  azon agonizál, hogy külföldre akarok menni azután h 1,5 éve megvettük a saját lakásom. Elég nagy szócsatározások szoktak zajlani,  s nagyon nehezen akarja elfogadni, megérteni, hogy ettől még nem vagyok röghöz kötve.
Harmadrészt nagy a valószínűsége, h bátyáméknak jön a második gyerek, aminek 90% az esélye, hogy engem kérnek fel keresztapának.
Erre mondtam anyámnak, hogy csak akkor fogom elvállalni, ha elmondom nekik, hogy mizu, s ők ezt el is fogadják.
Nah!  Ezzel ledobtam az atomot!
Sokat vitatkoztunk, amibe nem akarok most belefolyni, hisz képzelhetitek, miket hordott össze indokként,  h ne mondjam el nekik...

A lényeg, hogy az lett a vége, hogy ő belovagolta magát a témába, feltéptem a sebeit - miről én képes voltam azt feltételezni, hogy már rég begyógyultak - s elkezdett sírni.  ( Már itt kezdtem érezni,  h gyűlik bennem a feszkó. )
De amikor felelősségre vont, h miért akarok én másoknak bánatot okozni, ott elszakadt a cérna!

Letámadtam,  hogy hogy mondhat ilyet?! Aztán meg, h akinek ezzel bánatot okozok, az meg is érdemli a keserűséget, s csak magának köszönheti! Végül pedig azt kívántam neki, h amúgy meg tegye össze a két kezét, h ez a legnagyobb problémája az életben.

Azzal köszönés nélkül otthagytam...

A legrosszabb számomra az egészben, hogy még én éreztem magam szarul és lelkifurdalásom volt.

Az egóm tombolt, miközben a legbelső énem, meg szidta az egóm, h elbuktam, gyenge vagyok, s nekem kellene bölcsebbnek lennem, s segítenem anyumnak, támogatom sok-sok türelemmel és szeretettel.

Továbbá szidtam magam, h milyen rosszul mértem fel a helyzetet. Gondolhattam volna,  h ez már sok neki, s nem kellene ilyenekkel terhelni.  
Tisztában vagyok vele, h idősebb, más időben, közegben nőtt fel, konzervatív stb, s nem fogja a végtelenségig bírni ezt az állandó határfeszegetést.

Egy darabig azon az állásponton voltam, h nem akarok vele beszélni jó pár napig. Aztán azon, h anyum nagyon szeret, s tudom h mindig szeret megölelni s most ilyen csúnyán váltunk el, az nagyon őrli őt.

Ezért is szeretek írni, mert sokban segít érzéseim feldolgozásában.
Most, h ezekét kiirtam magamból - s mindjárt visszerek Pestre -úgy gondolom most, h ha hazáértem felhívom,  s elmondom neki, h nem fogom elmondani bátyáméknak, viszont cserébe azt kérem tőle, hogy többet ne beszéljünk a melegség témáról, s ne sértegessen, tartsa meg magának a véleményét.