2015. december 20., vasárnap

Azonosulás;

Kaptam egy karácsonyi ajándékot a hazámtól, pontosabban annak vezetőitől. Be sem csomagolták, csak úgy küldték, kopaszon, szalagok és személyre szóló üdvözlőkártya nélkül. Belekiáltották a levegőbe, ahol mint tudjuk a hang egyenesen gyorsan terjed, s így biztosak lehettek benne, hogy eljut hozzám. Eljutott! Meghallottam, s azt is, amit a sorok, akarom mondani a hangok között üzentek Kövér László házelnök becses száján keresztül:
Te, kedves (még) magyar állampolgár nem kellesz nekünk, agyő!
gift-932764_640
Nem vagyok méltó a hazám szeretetére, nem akar látni, nem akar elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Szerencsére nemcsak engem nem, hanem a férjemet sem. Ez csak nekem és neki szerencse, mert így együtt köszönhetünk vissza, agyő!
Keresünk másik országot, ahol én önmegvalósító nő lehetek gyermekek nélkül és a férjemnek sem kell szégyelnie magát, mert a fű nem gyermek formájában nő ki utána. 
Mi megpróbáltuk, tanultunk, igaz nem csak sportot, hanem magyar irodalmat, magyar történelmet, magyar felfedezőket, magyar földrajzot, majd a legkomolyabb egyetemeken a legkomolyabb tudományokat. Imádtuk, füvek, alkohol és abortusz nélkül, pedig felkínálkoztak nekünk, hiszen mi már a szabadság évtizedében voltunk fiatalok! Voltak terveink, céljaink, nemcsak a “minél több pénzt szeretnénk munka nélkül” cél lebegett a szemünk előtt, hanem, hogy építsünk egy országot, a hazánkat, érezzük jól magunkat az életben, mint két olyan ember, aki szereti a könyveket, a kultúrát, a zenét, az utazásokat, de legfőképpen egymást, s majdan gyermekeit. 
hope-660379_640
De az ország nem arra ment, mint amerre indult, s amerre mi húzni akartuk. Amely normális helyen nem lett volna akkora gond, de itt az volt. Nem volt pénz már kultúrára, zenére, könyvekre, utazásra, de nem a pénz volt a legrosszabb, hanem hogy az ország s annak vezetői nem is akarták, hogy legyen. Pontosabban, hogy nekünk kisembereknek, akik tanultunk, akik napi 12-13 órákat dolgoztunk, akiknek 3-4 munkahelyre volt szükségük, azoknak szabadságuk is legyen. 
A szabadság egyetlen kis kapuját az Európai Unió nyitotta ki, amikor munkát ajánlott, nem megalázó fizetésért, nem 13 órányi munka mellett naponta. Nem a Porsche gyárat kaptuk, s nem is 500 négyzetméteres villát a Boden-tó partján, csupán egy lehetőséget, tisztességes fizetéssel, amelyből már könyvet, kultúrát, utazást, koncertjegyeket vehetünk. 
Fizetést, amelyből még lehet nyugdíjunk, mert a magyar magánnyugdíjunk már kitudja hol lapul, s lehetőséget, hogy önmegvalósítsuk magunkat. 
Ja, a gyermek, majd el felejtem! Hogy nem tettünk meg érte mindent? Hogy többet kellett volna? Hogy bizonytalan kimenetelű eljárások alá kellett volna vetni magunkat? Hogy még több pénzt kellett volna rá áldozni? Sok hektárnyi örökség sokmilliós ára ment el a különböző beavatkozásokra, ahol már az orvosok is azt mondták, nincs remény.
Elfogadtuk, mert szeretjük egymást annyira, hogy ketten is csodálatosan élünk. Nyilván időnként rossz, de vannak gyermekek, akik szívesen jönnek hozzánk, szívesen beszélgetnek velünk, s számíthatnak ránk, a jófej nagynénire és nagybácsira. Elég sokat szenvedtem attól, hogy nem lehet azzal a férfival gyermekem, akit a világon a legjobban szeretek, de nem vagyok hajlandó elfogadni, ha valaki úgy gondolja, hogy nem tettem meg mindent, s gyermeket kellett volna szülnöm, ha kell, akkor az életem vagy az ő élete, vagy a mi életünk árán is. Nem, tisztelt hazám, nem fogok gyermeket szülni. Akkor sem, ha emiatt a hazám elítél!
Mert most el akar ítélni! Sőt el akar szakítani a saját kultúrámtól. Nem az Európai Unió, hanem a hazám. “Gyökértelen barbárok szállásterületén” élek – szerinte, szerintem meg egy olyan helyen, ahol elfogadják, hogy nem beszélem a nyelvet még tökéletesen, nem itt születtem, de tisztességesen dolgozom, amit rámbíznak azt a legjobb tudásom szerint megcsinálom, betartom a szabályokat, s tudom, hogy nemcsak jogaim, hanem kötelességeim is vannak. Cserébe írhatok, blogot és könyvet, a férjem fotózhat, utazhatunk, s magyar barátainkkal együtt tölthetjük az időt nyugodt otthonainkban. 
Nincs reményem, nincs reményem arra, hogy valaha visszatérhetek a hazámba! Nem kér belőlem, mert multikulti vagyok, mert nincs gyermekem, mert önmegvalósítok, mert elfogadom, ha valaki más, nem vagyok homofób, mert nem tudom elfogadni a hazugságot, a korrupciót, mert szabad akarok lenni, mert liberális vagyok, s mert Petőfi Sándor Ha férfi vagy légy férfi versének eme két strófáját másként értelmezem, s büszke vagyok rá, hogy a férjem még petőfis értelemben is férfi:
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
….
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi
Kedves hazám! Köszönöm a karácsonyi ajándékot! Eddig még volt reményem, hogy egyszer újra a hazám leszel, de most azt is elvetted. Szerencsére vannak jelentkezők a posztra, s magyarságom nem földrajzi alapokon nyugszik, hanem az anyanyelvemen, amit már nem vehetsz el tőlem. 
Boldog Karácsonyt Magyarország!

Forrás;  
http://eletsoja.cafeblog.hu

2015. december 12., szombat

Az előző részek tartalmából;



November 2. Hetében nagy kirakat átalakítás volt az üzletünkben, s én voltam az a szerencsés, akinek zárás után ott kellett maradni segíteni, mert fiú segítségre volt szükségük, - s mivel én vagyok az egyetlen fiú, - én nyertem el ezt a feladatot.

Nagyon különleges dolog nem történt csak annyi, h örültem, élveztem s egyben izgalmas is volt egy olyan multikulturális csapattal dolgozni, ahol németek voltak a kirakatrendezők, olasz a visueles, és én egyedüli magyar.

Emlegettem is a látókat, kiknél voltam anno, mert mindketten azt mondták, intenzív tanulási és tapasztalatszerzés miatt is kerültem én jelenlegi munkahelyemre.

Természetesen nem telik el nap, h ne gondolnék a hajóra, de minden egyes ilyen gondolatot azzal zárok, h addig is megélem a jelenem, mert ez is szép,  jó és kellemes, s nem fogok abba a hibába esni, h amikor meg máshol leszek, akkor meg ez a feeling fog hiányozni.

Megvan a kellemes hangulata az itthon punnyadásnak is. A tvzésnek, a pihizéseknek, olvasásoknak, meditálásoknak, kutyasétáltatásoknak, s mostanában elkezdtem színezni is. Divatba jött a színező felnőtteknek. Imádom. Kikapcsol, relaxál, s kellemes nyugis zenéket hallgatok közben.

Nov25;

Megint elkapott az az érzés. Amikor magamon kívül vagyok, amikor úgy érzem, h a belső énem kitör belőlem, s "szörföl" egyet a mindenségben.

Ilyenkor az érzések és a gondolatok csak úgy szárnyalnak bennem/rajtam keresztül.
Mostanában egyre gyakrabban gondolok a nadira, azon belül is a 3. szintű beavatásokra, amiket átéltem anno, amikre természetesen sajnos "nem emlékszem"... :)

Szinte másodpercenként csaponganak az érzések, gondolatok, villannak be képek az elmémbe.
 Lehet ilyesmiket élnek át a beszívott emberek is. Pedig én csak egy szál cigire gyújtottam rá, s álltam ki az erkélyemre a hidegbe, s gyönyörködtem a naplementében.

Az egymást élesen váltó gondolatok közöt volt az is, h ki tudja hol leszek 1 év múlva ilyenkor?! ... Lehet ugyan úgy, ugyan itt. :D ... Lehet ... Túl sok minden lehet, csak a korlátjainkon múlik, h mit engedünk meg magunknak. :)

Aztán a remegés visszahozott megint pár másodpercre. Fázom és félek egyszerre. Mindkettő ráz.

Majd tömegével repülnek el a varjak, hangos vinnyogásuk, krákogásukat hallatva.

Aztán megint a süvítő érzések és gondolatok: Halál, döglődés, szenvedés, nyomor, csalódás, lelki sérültek, kiégettek, szürke passzív emberek tömkelege, s az a mély leszívó érzés, amit Magyarországot uralja, s minek köszönhetően sokszor a faszunk kivan ezzel az országgal!

Töröl, kuka.

Napsütés, kék, zöldes tenger, tengerpart, pálmafák, giga óceánjárók, lazaság, tolerancia, multi kulti, sokszinűség, relax, peace, mosolygós boldog emberek.
Jól megérdemelt pihenés, kikapcsolódás.

Aztán a hirtelen fájdalom érzése megint vissza ránt. Mi a fasz?! Ujjamra ég a cigi!

Újra itt. Kibaszottul remegek. Elég. Takarodjunk vissza a meleg lakásba.

Este karácsonyi zenéket hallgattam, mézeskalács illata járta be a lakásom  (illóolaj), szeretett kutyuskám pihizett szépen mellettem elterülve, miközben a hasát simiztem, amit úgy imád s közben pedig angol tanultam, készültem a jövő kihívásaira. Aztán a Coldplay Christmas lights számára elérzékenyültem.

Nagyon átéltem az adott pillanatot. Nagyon kellemes, nyugodt, harmonikus volt minden. Szinte tökéletes volt. Norbi hiányzott. (dolgozott)
Ez a helyzet is egy olyan, amiről fentebb írtam, mi hiányozni fog.

December 4;

KB 1 hete kapom a (nem bántó)  megjegyzéseket a kolléganőimtől, hogy megváltoztatam, valami van velem.
Eleinte badarságnak véltem, de ahogy teltek a napok én is éreztem magamban valami "mást".
Nem kell nagy különlegességekre gondolni.
Csupán sokkal visszafogottabb vagyok a megnyilvánulásaimat illetően.
Kevesebbet beszélek, mozgok, vevőzök és hasonlók.

Többször eszembe jut a nadi és a mesterem. Álmaimban is s nem tudom ezt hova tenni. Szívesen folytatnám a tanulást, de nincs pénzem.

Dec 12:

A nadira már szinte napi szinten gondolok, de nem fogok tudni elmenni továbbképezni magam. Képezhetném magam "mellék/kiegészítő" képzéseken is, mint pl az utaztatás (előző életek), de az is drágább.

Nem tudom, h korábban írtam e, de november végén voltam nadi masszázson, s nagyon jó volt. Pár napig úgy éreztem, h lebegek, s hihetetlenül könnyűnek éreztem magam.

Ismét napi szinten hallgatom az Om Mani Padme Hum mantrát, s szabadnapjaimon, rövidke 20-30 perces mediket csinálok. Nagyon jólesik. Ismételten egyre több időt szánok az olvasásra is.

Talán korábban írtam már, h a húst se kívánom annyira. Eszek, de sokkal kevesebbet, kisebb mennyiségben, mint általában.  Sokkal jobban vágyom mostanság a zöldségek, gyümik után. Pl.: a répa, banánt olyan mohón és élvezettel tudom enni, ( :D Jaj rosszra gondoltam... XD ;) :P ) mint a gyerekek a nutellát. 

Sok halat eszek. Imádom a ruszlit és a konzerves halakat. Na meg a vecsési savanyú káposztát. Úristen! Annyira imádom, h önmagában is képes vagyok megenni! Finom salikat csinálok ezek összekeverésével kombójával, persze még hozzáadva paradicsomot, mandarint(!), salit, édes és csípő paprikát, és saláta öntetet.

Úgy látszik télen eléggé befelé fordulok, s kissé átszellemülök, amivel nem lenne baj, pontosabban nincs is, csak a nadis része fusztrál kissé. Mennék, de a pénzt most sajnos - v nem sajnos, - de a külföldi kijutásra gyűjtöm.

Nah. A gyerek már toporzékol, h menjünk le sétállni, szo továbbállok.

Ha nem jelentkeznék addig - ami valószínű - akkor minden kedves olvasómnak ezúton kívánok Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet! :)


(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

2015. december 5., szombat

2015. november 16., hétfő

A 444 is nagyon jól összefoglalta az általam utoljára írtakat;


  • A párizsi terrortámadás után alig pár órával új funkció jelent meg a Facebookon.
  • Rengeteg felhasználó váltott francia zászlós képre.
  • Megjelent az ellentábor is orosz, szíriai, török színekkel.
  • Kinek van igaza? Szolidaritás vagy képmutatás a lobogó a profilképen?
A Facebook hivatalos oldala szombat délelőtt, fél tíz után pár perccel posztolta ki új profilképét, mellyel szolidaritást vállal a péntek este, a párizsi terrortámadásban elhunyt emberek hozzátartozóival és Párizs népével. Az új képen a logó a francia zászló színein át, egy filteren keresztül látható. Pár órán belül az egész portált ellepték a színes profilképek, amit az oldal új funkciójával minden felhasználó egy kattintással elkészíthet magának. 
Rövidesen megérkeztek az ellenvélemények, sőt az orosz, török és szíriai zászlóvá változtatott fotók is, és áradni kezdtek a kommentek, amikben a felhasználók például azt sérelmezik, hogy a néhány héttel ezelőtt lezuhant orosz utasszállító repülőgép több mint 200 utasa, és az ő rokonaik nem kapták meg ugyanazt az együttérzést, mint most Párizs. Szerintük a képcsere semmit nem old meg, semmivel sem segíti a terrorizmus elleni harcot, és nem nyújt vigaszt az áldozatok családjának sem, pusztán önbecsapás. Sokan a Facebookot is támadják, szerintük egy ekkora cégnek hatalmában állna a valódi segítségnyújtás is a látszatmegoldások helyett. Az elmúlt néhány napban történt többi támadásra hivatkoznak, a bagdadira, a bejrútira mint méltatlanul elhallgatott, a világ figyelmét és együttérzését nem kiváltó eseményekre.
A legutóbbi hasonló minialkalmazást idén nyáron indította el a Facebook, akkor az Egyesült Államokban egységesen elfogadott melegházasságot ünnepelte így a cég, és vele a fél világ. A másik fele pedig tiltakozott, nálunk például sokan magyar zászlóba bújtatták a profilképüket.

Közösségi egoizmus

Ez a mostani vita alapvetően másról szól. A nyári Ünnepeld a Pride-ot nevű szűrő ellen tiltakozók reakcióiból arra lehetett következtetni, hogy saját identitásukat féltik a melegjogoktól, és attól, hogy esetleg olyan helyen kell élniük, ahol nemtől függetlenül összeházasodhatnak azok az emberek, akik szeretik egymást. Röviden: ott a homofóbia indította a harcot. Ez a mostani helyzet nem ilyen egyszerű. Abban mindenki egyetért, hogy ami péntek éjjel Párizsban történt, az borzalmas, és tiltakozni kell ellene. Az viszont már jóval nehezebb kérdés, hogy egy átlagember mit tehet az ügyben.
A közösségnek, így a közösségi médiának hatalmas ereje van, sokszor előfordul azonban, hogy ezt az erőt nem sikerül kihasználni, a jó kezdeményezés félresiklik, és az eredeti céltól teljesen eltérő hatást vált ki. Ott van például 2014 legnagyobb online találmánya, az ALS Ice Bucket Challenge, ami az USA-ból indult és az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet az amiotrófiás laterálszklerózis (röviden ALS) nevű halálos betegségre, és segítsen adományokat gyűjteni annak kezelésére. Aki élt és mozgott, az leöntötte magát jeges vízzel itthon is, de a hárombetűs rövidítés nagyon gyorsan kikopott a kihívás neve elől, és a Magyarországon a betegséggel foglalkozó szervezet 2014-ben végül egyetlen forint különadományt se kapott, dacára a többszáz videónak. Most meg már csak egy gyenge főpolgármester-jelölti reklámfogás dereng az egészből, maga a kampány nálunk kicsit sem segítette az ALS-kezelés helyzetét.

Egyértelmű üzenetek

Valószínűleg ugyanezt a torzult hatást vélik felfedezni a zászlós profilkép ellen tiltakozók, és az egész megmozdulás mögött ugyanazt a magamutogatást és kétszínűséget látják. Van azonban egy nagy különbség. Itt sokkal egyértelműbb az üzenet, sokkal kisebb szerep jut az egónak. A jegesvödrös akcióban benne volt az egyéni exhibicionizmus, a francia trikolorról viszont most mindenki ugyanarra asszociál, félreérthetetlen, és független a felhasználótól, aki kirakta.
Az orosz repülőgép-tragédia, a bejrúti és bagdaditámadások szörnyűségét persze nem lehet elvitatni. De az európai ember számára egy Párizs elleni támadás nemzetiségtől függetlenül azt jelenti, hogy a saját közösségére támadtak, a saját világa került veszélybe, és egy ugyanilyen esemény talán holnap az ő városában is bekövetkezhet. Sokkal erősebb szolidaritást érez, mivel az áldozatok hozzá hasonló emberek voltak, ugyanahhoz a kultúrához tartoztak, ugyanazt az értékrendet vallották. 
Ehhez képest a többi támadás, bár semmivel sem kisebb tragédiák, inkább tűnhetnek távolinak.

A pénz nem elég

Biztosan vannak olyanok, akik pózolnak azzal, hogy kiteszik az új képet, és élvezik, hogy ezzel a társadalomért felelősséget vállaló, tudatos embernek mutathatják magukat, viszonylag kevés ráfordítással. De az is biztos, hogy legalább ennyien vannak azok, akik valóban szolidaritásukat szeretnék kifejezni azzal, hogy kattintanak. Hogy kinél mi a motiváció, az nem derül ki, ez lelkiismeret kérdése, de a színeket látva rögtön magamutogatásról és egoizmusról beszélni erősen előítéletes.
Az is tény, hogy egyetlen eurót, sőt még forintot sem jelent a terror elleni küzdelemben az, ha valakinek ilyen vagy olyan képe van egy közösségi oldalon. Itt azonban nem is a pénzről van szó. Ha csak az anyagiakon múlna, a nyugati civilizáció régen győzött volna a legtöbbb terrorszervezet fölött. Ebben a kampányban inkább arra van lehetőség, hogy a felhasználók egyszerű és biztonságos módon, anyagi ráfordítás nélkül is kifejezhessék, hogy együttéreznek az áldozatok családjaival
Az, hogy létezik egy ilyen egyszerű, virtuális lehetőség is a kiállásra, épp a most megtámadott nyugati világ értékrendjének egy apró lenyomata. Ez az értékrend pedig többek között sokmillió ilyen gesztusból áll, amelyek nélkül eurómilliárdok sem elegendők arra, hogy meg lehessen védeni.
Szőke Dániel
Forrás; 444.hu

2015. november 15., vasárnap

Párizsi események kapcsán:



Szeretnék írni azzal kapcsolatban, amikkel találkoztam a párizsi események után.

Konkrétan gondolok én itt arra, h van egy olyan csoport ezen ügyben kik durcásan, sértődötten, felháborodottan reagálnak arra, h miért csak a Franciaországban történt eseményeket gyászoljuk, sirtjuk, kapja fel a média, mikor világ szerte, napi szinten történnek ehhez hasonló, v még durvább dolgok?!

Az én, és - s tapasztatalataim alapján mondhatom, h - sok más ember véleménye ezzel kapcsolatban az, h mondhatom úgy, h házon belül történt, itthon, ahol nem "megszokott" mindennapos, gyakori az ilyen, szemben mondjuk a közel-keleti, közép-keleti, v afrikai eseményekkel, ahol sajnos ez nagyon is gyakori.

A föld az otthonunk, de egy családi házban is vannak olyan helyek, ahol, v amiket nem érzünk hozzánk közel állónak, nem képzi fontos részét számunkra.

Lehet, h ez egyeseknek erős, de nincs olyan ember a földön - hisz ellenkező esetben már nem is lenne ember -  akinek minden teljesen egyformán fontos lenne...

Mindenkinek megvan a maga vonzalma valaki és/vagy valami iránt, amit/akit jobban szeret, előrébb való.

Számomra teljesen normális és érthető, h a békés, nyugodt itthon(!) Európában(!) történtek után ilyen reakciókat, vált ki az emberekből.
Persze megértem azokt is, akik nem így éreznek, hisz nem kötelező, nem érezhetünk egyformán.

Éppen ezért, nem szép dolog kioktatni a világot, ha nem reagállunk úgy a világ más pontjain történt eseményekre. (Annak ellenére, h sokunkat ugyan úgy elszomorít, s nem támogatjuk az erőszak semmilyen formáját.)
 Nadis tanultak alapján ilyenkor legszivesebben tükröt tartanék az illetők elé, s hozzájuk hasonlóan duzzogva, puffogva felrónám nekik, h na ugyan miért nem siránkoztok a párizsi eseményeken?!

Azthiszem lenne nagy megdöbbenés és felháborodás...

Továbbá úgy gondolom, h európában a történelem során történt már épp elég sok szörnyűség, amiből mi (végre) már kinőttünk. Gondolok én itt az egymás öldöklésére, megbélyegzésére, mert más a szine, vallása, szexuális hovatartozása ésatöbbi.
Szerencsére már ez a nagy többség számára teljesen normális, elfogadott, s a jelenlegi modern társadalom túllépett ezeken a korlátokon.
(Persze még Európában is vannak egyes maradi keleteurópai országok, de erre van egy másik kedvenc mottóm: "Hiszem, h az idő minden korlátoltságot legyőz")
 - amit a történelmünk is alátámaszt....

Az olyan megmosolyogatató megnyilvánulásokra mint: "Minek vállaljak szolidaritást a franciákkal, mikor ők sem vállaltak szolidaritást velünk trianonkor!" csak buksisimit tudnék adni. Tényleg úgy nézek az ilyen emberekre, mint egy durcás kisgyerekre, akit megsimogatod a buksiját, s elkönyveled, h jóóó még gyerek nah...

Majd kinövik előbb v utóbb valamelyik életükben...:)

Minden egyénnek, csoportnak, nemzetnek, kontinensnek végig kell járnia a saját lépcsőjét, melyen mint tudjuk sok szenvedésen kell átmenni a fejlődés érdekében.

Hiszem, h minden okkal történik, s minden hozzájárul ahhoz, h a világunk szebb és jobb legyen, amit szintén be is bizonyít a történelmünk... 

Zárásként pedig az örök kedvenc idézetemmel zárnék:

"A gyűlöletet és az idegenkedést semmi sem állíthatja meg, csak a megismerés és a megértés." - Raana Raan 

Solidarity:


2015. november 13., péntek

A születési dátumod megmutatja milyen különleges erőkkel születtél

Általában nem szoktam az ilyeneket hinni, de ez meglepő módon 100%-osan jól jellemez;

9 – Felelősség, mint erőforrás

Te vagy az emberi felelősség mintaképe. Olyan eszmék vezérlik az életedet, amik emberek millióinak életét változtathatják meg örökre. Egy olyan idealista álmodozó vagy, aki még képes feltétel nélkül hinni az emberek jóságában és fejlődési képességében. Egy magasztos idea vezérli az életedet, ami részévé válik mindannak, amivel kapcsolatba kerülsz.
Teljesen másfajta nézőpontból látod az élet dolgait, mint a legtöbb ember. Olyan vagy, mint a helységek felett köröző sas, aki mindent egy magasabb szemszögből, összefüggéseiben lát meg. Mivel látod az összefüggéseket, ezért többnyire értelmetlennek látsz az emberek közötti mindenfajta ellentétet is.
Nem véltelenül születtél annak aki vagy, semmit nem kell magadból elrejtened!
Amikor felismered a belső erőforrásaidat, akkor rájössz arra, hogy nem véletlenül születtél annak aki vagy és nyomban helyére kerül az önbizalmad. Amikor először szembesültem az életemben a saját számaimon keresztül az erőforrásaimmal, akkor a fejemhez kaptam. Egészen addig mindig meg akartam változtatni magam és nem értettem, hogy bizonyos helyzetekben miért nem tudok megfelelni az elvárásoknak és miért érzek annyi feszültséget ezzel kapcsolatban.
Amikor megismertem az erőforrásaimat soha többé nem akartam megváltoztatni magam, hanem meg akartam találni azokat a körülményeket és embereket, amik és akik között önmagam lehetek. Ismerd meg a belső erőforrásaidat és meglátod, hogy minden probléma, feladat vagy kihívás megoldásához benned van a válasz és a lehetőség, így soha többé nem kell másokra várnod.

http://www.tudasfaja.com/a-szuletesi-datumod-megmutatja-milyen-kulonleges-erokkel-szulettel/

2015. november 12., csütörtök

Az előző részek tartalmából;

Bocsánat, h sokáig nem jelentkeztem, de jegyzeteltem szépen végig. Beszippantott a mókuskerék, s eléggé lefolglalt egy pár dolog, mikről most fogok részletesebb beszámolót tartani:

Voltam 2 olyan személynél, akik kapcsolatban állnak a magasabb szférával... ... és ezt mindenki értelmezi úgy, ahogy az aktuális tudásszintje képes értelmezni. :)

Mind a kettő kb 90 százalékban ugyan azt mondta. Múlt jelen s jövő, vágyak, gondolatok tettek, stimmeltek, de amiért leginkább elmentem hozzájuk - munka - nem tudtakegyertelműen válaszolni, s a második látó kimondta azt, amit én legbelül sejtettem, éreztem is. A lélek szabad akarattal rendelkezik. Én pedig különösen erős  teremtő erővel. Stim. Az elmúlt 8 évem (OMG!!!) tökéletesen bizonyítja, h mindent megvalósítottam, s elértem, amit akartam. Továbbá arra is rávilágítottak a látók, h a nemvalami stabil önbizalmam miatt képes vagyok szétesni, elveszni, ahogy az jelenleg is van. Nem volt tervem, nem tudtam pontosan célt kitűzni magamnak. Érzéseim voltak, tudtam, h mi az a terület, amivel nem vagyok jelenleg megelégedve, de nem volt "stratégia" kialakítva.

De kellett ez a két látó ahhoz, h először is elfogadjam a munkahelyváltásom, aztán egy kis ismételét római látogatásom után összeszedtem magam, s megfogalmaztam és kitűztem a célomat ismét.

...Igen. Ismét voltunk Rómában (okt 3-6-ig)... ... Immáron harmadjára. Airbnb-vel foglaltunk szállást, s 4 kellemes napot töltöttünk el ott.

Az első éjszaka voltunk a kolosszeum melletti meleg utcában. Rengetegen voltak. Konkrétan hering party volt. Nagyon jó volt csak úgy benne lenni a tömegben és iszogatni. Összeismerkedtem el ázsiai lánnyal, aki megmondta, h ki nem találnám hova valósi. Igen. Utólag már persze nagyon okos vagyok, s igazán gondolhattam volna, h római. :D
Így utólag visszagondolva furi, h mennyire folyékonyan és gördülékenyen tudtam vele beszélgetni. Imádtam. :)
Am a koedukált mosdóhelyiségnél való sorbaállásnál haverkodtunk össze.
Mint utólag pedig kiderült, ezidő alatt Norbit meg kb 3-4 buzi akarta felszedni. :D

....Öregszem... Öregszem, mert ez már nem féltékenység érzetével járt ez az infó,  hanem öröm és büszkeség.... ...Döbbenet, h olykor mennyire azonosak az érzéseink, gondolataink... Mondjuk lassan 4 évesek leszünk szo...

Nade! Rómáról most nincs kedvem írni. Imádjuk, nem tudjuk megunni, s mindig  van, talállunk új látnivalót. 2. otthonunként tekintünk a városra. Jegy nélkül közlkedünk a buszokon, s annyira rutinosak vagyunk, h szinte már természetes. :)

Aztán meg Rómában feljott valahogy a hajózás. Valszeg úgy,  h jó lenne nem Magyarországon élni, utazni, jó  pénzt keresni, boldog,  teljes életet élni.

Azóta elég intenzíven beleastam magunkat a témába,  s szinte minden szabadidőnkben beszámolókat, cikkeket, blogokat olvasunk az óceánjárós életről.

Azóta eltelt 1 hónap s nagyjából már körvonalazódott bennünk, h melyik pozíciót pályáznak meg. Igaz már hajós munka közvetítő cégnél is voltunk ( okt19.én) azóta a GMN - nél.

Norbi Bar Waiter, én pedig a szükséges munkatapasztalat híján Assistant Waiter pozira jelentkezhetnénk, mert a Carvinval Crusie Line-nál betanítják az újjakat.

Lehetne még fotósnak is, akik a staff és nem a crew "kasztba" tartoznak, de lényegi nagy különbség nincs a 2 rétegközt.

Aztán újjabb hetek teltek el, (kb október vége felé vagyunk már) s volt kollégám ajánlotta egy ismerősét, ki anno eladóként dolgozott luxus hajókon.
Írtam is a srácnak, de sajnos azóta sem válaszolt, viszont az FBnek köszönhetően sikerült kiderítenem, h melyik cégnél dolgozott, s innentől új világ, újjabb lehetőségek nyítak meg a számunkra.

Újabb hetek teltek el ezen pozíció utáni infók gyűjtésével.
Közben volunk az állatkertben, ahol utoljára kb 5 éves koromban lehettem. Nem egy nagy durr, nem volt rossz. Kissé zavart a sok ..... gyerek, meg h néhol kibaszott büdös volt, de leginkább a pálma házat élveztem, ahol trópusi környezetet teremtettek meg a fa hullámvasutat, amire a végén ültünk fel. Aztán elmentünk a  Dzsungel étterembe, ahol nagyon jókat és finomakat ettünk. :)
Aztán pár héttel később elmentünk a Katedra nyelviskolában is, ahol nyelvi szintfelmérőn vettünk részt, s a külföldi munkavállalásról tartottak előadásokat.
Ezen csak ketten voltunk a Norbival, mert a volt kolléganőm, Bori dolgozott, s nem tudott sajnos eljönni.

De azóta elég szorosan tartjuk egymással a kapcsolatot, s nov 11.én volt az első napunk, mikor összeültünk közösen angolozni.
Elhatároztuk, h heti egyszer összeülünk s felkészülünk angol az interjúztatásra.
Elég sok kérdés van, s sok mindent kell megbeszélnünk először ugye magyarul, aztán meg ugye lefordítani, szo kell is az a pár hónap felkészülési idő, ami előttünk van.

Jövő tél végén, v tavasszal jelentkeznénk, addig felkészülés van.

Továbbá én általában kéthetente angolozok skypon a magántanárommal, s azt is kitaláltuk, h majd megkérdezem következőalkalommal, h elvállalna e hármunkat egy interjús témakörben. :)

Ugyanis a cég a Harding Brothers, aki több luxus hajótársasággal állnak szerződésben, s vannk multibrand üzleteik hajókon. A pár kép alapján, amit láttunk, hasonló a Baciohoz, a volt munkahelyünkhöz, mert ők is felsőkategóriás luxusmárkákat árusítanak.

Miután elküldjük majd online a honlapjukon a jelentkezésünk, s szimpik vagyunk nekik (márpedig miért ne lennnénk :D ) felhívnak minket, s lesz 1 telefonos interjú.
Ha azon is átmegyünk, akkor kikell mennünk Bristolba 2 napos csoportos és személyes interjúra. Lesznek, majd csoportosan megoldandó feladatok, céges prezi s a végén egyesével mindenkivel 1 személyes interjú.

Aztán, ha ezen is átmentünk, akkor 7 napon belül kapunk egy gratula emailt, s abban leírják majd a további teendőket.

Elkell majd menni egy rakat orvosi vizsgálatra, az amerikai nagykövetségre vízumot igényelni, meg visszamenni Bristolba 2 napra egy hajós élet, biztonsagis felkészítő progira, s majd csk aztán mehetünk ki a nagyvilágba.

Mindhárman azon vagyunk, h felvegyenek, mert a fizu is jobb lenne, mint amiket korábban néztünk, s nyugisabb, kényelmesebb lenne a munkakörünk, s több időnk lehetne a kikötőkben is, mert mikor kiköt a hajó, az üzletek bezárnak. :)

Szo mivel elég komoly felvételi rendszeren kell átverekednünk magunk, ezért alaposan fel kell készülnünk.

Párok is jelentkezhetnek, s az első szerződés alkalmával nem tudják garantálni, h 1 hajóra kerüljünk, de bevállaljuk Norbival, mert mindketten (én különösen) bízom a fentiekben, h hozzásegítenek minket ahhoz, h 1 hajóra kerüljünk.

Nem tudom, h említettem e már, de Norbi a vendéglátást elhagyta, s a Swarovskinál kezdett el dolgozni már pár hónapja.

Csók!

Rion :)

:*

(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

2015. november 8., vasárnap

Hans Litten által felolvasott vers.


A gondolat szabad

Ki találja ki vajon?
Elszáll az éjszakai árnyakkal
Nincs ember aki ismerné
Nincs vadász aki lelőné
Mindig is ilyen marad
A gondolat örökké szabad
Arra gondolok amire akarok
És ebben örömöm lelem
De mindig csak magamban
Ezt akarom, erre vágyom
Senki nincs aki meggától
Mindig is ilyen marad
A gondolat örökké szabad
Sötét börtönbe zártak
De hiába való volt mindez
Mert gondolataim minden kapun
Minden falon átjutnak
A gondolat örökké szabad
Szeretem a bort
A kedvesem még jobban
Érte a szívem mindig megdobban
Nem vagyok egyedül
A pohár bor itt marad
A gondolat örökké szabad

2015. szeptember 20., vasárnap

"Élet" a Bacio után;

... "Élet" ... ... Idézőjelben...

Konkrétan elő halott vagyok. Egy zombi. Egy szürke köd, ami bolyong a nyílt tengeren. A lényeg, h kurvára nemvagyok önmagam... :/ :(

Az új melóhelyemen elvagyok, a kollégáimmal nagyon jó a viszonyom. Szeretem őket és érezhetően ők is engem, de ennyi...

Minden más téren hatalmas a hiány, az űr bennem...

Nap nem telik el úgy,  h ne gondolnék rá.
Pláne, ha nap mint nap ott járok el elotte, mellette...

Úgy érzem magam, mint valami romantikus filmben, egy szakítás után...


A szeretett Baciom oly magasra tette a mércét, annyira Ő az igazi, h mindenben őt keresem. S most egyik szemem sír a másik meg nevet... ... Talán kínjában...

...Ugyan ez van akkor is, mikor nézegetem a régi képeket, mikor még épült, a nyitás előtti készülődés, maga a nyitás, az események, a hétköznapok, munkában,  munkán kívül kollégákkal,  barátokkal ... Egyszerre jó és rossz. Örömteli és szomorú. Kellemes és kellemetlen. Pityeregsz és mosolyogsz...

Sok probléma volt abban a kapcsolatban, de melyik kapcsolatban nincs? S most ebben az új másik kapcsolatban látom, h vannak rosszabb dolgok is.

Kb 2 hónapja már, h az új munkahelyemen vagyok, de folyamatosan a konfortzónámon kívül érzem magam.
Ezen 2 hónap alatt legalább heti kétszer azt hallottam, h az elmúlt 3 évben (mióta az üzlet nyitva van) nem történtek olyan dolgok, mint mostanában, mióta ott vagyok. S ezt nem felróva mondják nekem, de már a kollégák is furcsállják és feltűnt nekik is ez a furi szitu.

Egyfajta jelek ezek a számomra, megerősítések azt illetően, h nem véletlenül kaptam én ezt a munkalehetőséget akkor, mikor már süllyedőben volt a hajó. Nem véletlenül kaptam helyet egy mentőcsónakban, melyben azóta is csak hánykolódom a tengeren, s várom a csodát, a megmentésem, megváltást.
Igen. Ez a jelenlegi hely nekem csak egy ideiglenes álláspont. Mikor átkerültem erre a mentőcsónakra, teljesen máshogy láttam ezt az egészet. Örültem, h megmenekültem, van folytatás, remény, öröm, bizakodás érzései kavarogtak bennem.

De azóta nagyon megváltoztak a dolgok, a körülmények, s az érzések. Fizikai, lelki síkon egyaránt. Nem gondoltam, h így lesz. Persze, h nem, hisz ha tudtam volna, nem fogadom el ezt a lehetőséget, s nem ugrok bele ebbe a csónakba.

A cégről, ahová kerültem, sok olyan dolgot tudtam és tapasztaltam is meg ez idő alatt, mik negatívak. Ahogy telt az idő, egyre több és több infót tudtam meg, s kivétel nélkül mindegyik unszimpatiks, negatív! S ezek a negatív infók szépen felfalták azokat a pozitív érzéseim, mikkel átszálltam, majd szépen erősítették a sóvárgó érzéseim az előző munkahelyem iránt.

Többször eljutottam már arra a pontra, h álltam a csónakocska szélén ugrásra készen, h kész ennyi, betelt a pohár, köszönöm a lehetőséget én lelépnék.
De a kollégák mindig visszatartottak, úgy, h ők ezen szándékomról nem is tudtak, tudnak semmit!

Úgy jöttemn ide, h hosszú távra kellek, s teljesen megegyeztek a szándékaink, mert nekem is elegem volt már abból, h 1-2 évnél tovább nem tartott sehol se a munkám, mert mindig tovább kellett lépnem, s szeretnék már én is egy nyugalmas, hosszú távú munkalehetőséget, szo örültem, mint majom a farkának, de hát ez az egész egy szalmalángnyi ideig tartott.

Továbbá az is visszatartott még, h tényleg annyi olyan dolog történt (ami az elmúlt 3 évben még nem vol ilyen az üzlet életében ugye) h a lehető legroszabb pillanatban hagytam volna a szarban őket...

Nagyon nehéz időszak volt. Folyamatosan a konfortzónámon kívül éreztem magam és a tűrőképességem határán voltam többször is.

A héten ért véget az a káosz, ami az augusztus végi nagy "árvíz", esőzés követketében elúszott az egész raktárunk.
Remélhetőleg most már nyugodtabb vizekre evezünk, de bőven elég volt, h megölje a kapcsolatunk.

Mivel nem talállom a helyem, így ismét elmentem a látóhoz, de nem kaptam biztos és kielégítő pontos válaszokat. Nem nyugtatott meg, mint szokott, s októberben elmegyek egy másikhoz, akit ismerek, s kinél egyszer már voltam.

Am nem alszok valami jól se az "eset óta". Gyakran felébredek, s így megmarad bennem a tudat, h miket álmodtam, s bármily meglepő, de folyton vele álmodom...  A kezdeti, nyitás előtti időszakról, az elmúlt 2 évről, s gyakran a könnyektől ragadó szemekkel térek vissza a fucking valóságba.

Mostanában ezek az álmok keverednek a vágyaimmal, reményeimmel, főleg azóta, h az EU bíróság a cégünk tulajdonosának adott igazat a NAV-val szemben.

De amúgy már nem csak Magyarországon képzelem el a jövőm(/jövőnk Norbival)...
Sokszor eszembe jut Franciaország, Anglia, Svédország, a Benlux államok és Amerika is. Szívesen dolgoznék ezekben az országokban. Amerikán belül leginkábba nyugati part vonz.

Végre sikerült angol tanárt is talállnom, ki külföldön él ugyan, de skype és a google drive segítségével gond nélkül tudunk tanulni. Nekem ez még annyival jobb, h nem kell kézzel írnom, amit mások számára rejtéj kibogozni, elolvasni. ^_^
Szo frissítem, javítom az angolom...

De egyelőre még csak itthon szopok... :D

Viszont október elején immár harmadjára megyünk ismét Rómába a hőn szeretett városunkba. :)

Jó lesz. Ránk fér ismét egy jó kis kiszakadás.

Nah!

Ez a lelki fröcsi mindig jót tesz a lelki világomnak, h kiírhatom magamból a dolgokat.

Majd jelentkezem.

Csók.

Rion ;)

:*

(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

2015. szeptember 19., szombat

2015. szeptember 1., kedd

Márai Sándor;

"Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül.

Ez a fajta soha nem változik meg.”

Márai Sándor naplója (1945)

Részletek;

http://gepnarancs.hu/2015/08/egy-marai-idezet-ami-sajnos-egyre-aktualisabb/

Idézet

"Kérjük azokat, akik szerint nem lehetséges, ne tartsák fel azokat akik már csinálják."

2015. augusztus 26., szerda

Sorozatajanló;

"Többé nem próbáltam beilleszkedni, olyanná válni, mint ők. Tudtam, hogy sosem menne. De ami még fontosabb, nem is akartam.
Az erőszakosságuk... kicsinyes volt és ostoba, de végeredményben ők is azok voltak.
Az igazi erőszak ami, mint rajottem, megbocsájthatatlan, az amit magunkkal teszünk, amikor félünk önmagunkat adni."

2015. augusztus 10., hétfő

Hétvégi kiruccanás:

2015.08.07 - Péntek:

  Meló után összecuccoltunk otthon, s elindultunk vidékre Lakitelekre, ahol lakótársnőm gyerekként élt.

A vonatozást elég rosszul viselte a gyerek, mert zajos IC-n utaztunk, s nem bírja a hangos környezeti zajokat.

Kecskeméten átszálltunk buszra. Ha jól tudom az utolsó járattal mentünk, s ahhoz képest elég sokan szálltak a buszra.

Lakitelekre megérkezve sokáig csodálkozva szemléltük a csillagos eget. Nagyon szépen lehetett látni. A község is szép. Nemrégiben láthatóan sok felújításon esett át.

08.08 - Szombat;

  Délelőtt kisétáltunk a Tisza holtágához, úgynevezett tőserdői részre.

Nem voltam még a Tiszán, szo nekem új volt, de nagyon tetszett, jól éreztem magam. Egy darabig sétáltunk szűk kis ösvényen a Tisza mellett. Nagyon élveztem a csendet, a friss levegőt a természetet. Mivel én is a Mátra környékén nőttem fel, ezért (is) nagyon közel áll hozzám a természet, s szeretek barangolni erdőben. Itt el is gondolkoztam azon, h talán kb; 60-40%ban az erdő javára jobban szeretek ilyen helyeken lenni, mint mondjuk tengerparton.

A kis séta után elindultunk vissza, mert jött Pestről Niki barátnőnk. (Aki egyben a fodrászunk is.)

Miközben kimentunk elé, s jöttünk vissza volt lehetőségünk nappal is szétnézni Lakiteleken. Am kurva meleg volt, szo kivoltunk. Annak örültem, hogy voltak kutak. Mindig pancsiztam, s locsoltam, hűtöttem magam.

Délután, kora esti órákban az udvarban gengeltünk, iszogattunk, s sikerült jó állapotba kerülünk. Am ha társaságban vagyunk általában én foglalkozom a zenével, s egy idelye már eléggé rákattantam a Spotifyra. Imádom. Elő is fizettem rá, így nincs reklám s offline is hallgathatom kedvenc számaim. Ajánlom figyelmetekbe! ;)

Grilleztunk is - a főzés pedig apus feladatköre - s nagyon finomat ehettünk. <3

Aztán 8kor elindultunk spicces állapotban a strandra, éjszakai fürdőzésre.

Az is szupi volt. Film vetítés is volt, de mivel hogy még a strandra is vittünk piát  (of course) így nem ültünk be a termálfürdőbe filmezni. Bár voltunk abban is.

Van egy kissebb kalandpark is, ami este zárva volt, de mi beszöktünk oda is. 😀

Aztán észrevettük, h a felügyelők kiszúrtak minket, s elkezdtek felénk jönni, de mi
gyorsban azelőtt leléceltunk, hogy odaértek volna.

Természetesen ez a közös programunk se lett volna teljes veszekedés nélkül. ...

Én szerettem volna a strandon valahol a sötétben... ...huncutkodni Norbival, de ő nem olyan egyszerű eset... Aztán én ezen megsértődtem, s ilyenkor sajnos hajlamos vagyok oltogatni s megsérteni őt...

Persze sikerült kibeszelni magunkból a dolgokat, ami mindig segít a tovabblépésben.


08.09 - Vasárnap;

Egész nap a Tisza holtágánál gengeltünk. Szintén a Spotify alkalmazásnak köszönhetően, nagyon jó kis chill, kellemes, zenéket hallgatva lazulhattunk.

Késő délután pedig elindultunk túrázni az erdőbe. Nagyon élveztem ezt is. Szeretem a természetjárást, csak elég ritkán van benne részem.
Este rendeltünk kaját, pihiztünk az udvarban, növényeket locsoltunk slaggal úgy persze, h a másikra is jusson. :)


Aztán elkzdtünk filmezni, de kb a feléig jutottunk, mert meguntuk.

Norbival aztán elindultunk kutyát sétálltatni. Kimentünk a falu határig, ahol elég sötét volt egy huncutkodáshoz...

Tök jó és izgi volt minden s javában ment a szeretgetés, mikor egy kissebb zajra lettünk figyelmesek, minek következtében teljesen lefagytunk pár másodpercre, aztán egyszer csak megjelent az útmelletti bokor mögül egy világító lámpással biciklin közlekedő fütyörésző helybéli. Annyi volt a szerencsénk, h állva csináltuk az út szélén egy kerítésnek támaszkodva, s csak gyorsan egymás mellé kellett állnunk, s úgy csináltunk mintha pisilnénk.

Vicces volt, h megbeszélés nélkül mindkettőnk ezt játszotta el. Nekem még az fordult meg a fejemben, h imitállom, h részeg vagyok, de ezt akkor játszottam volna el inkább, ha megállt volna kérdezősködni a biciklis.

Na de nem volt persze semmi gond. :)

08.10 - Hétfő:

Reggel korán keltünk, s elindultunk haza. Visszafelé már busszal mentünk, amit nagyon szépen és jól tűrt a gyerek.

Délután pihenéssel telt. Este pedig megyünk a Lisztre vacsorázunk Zsófi barátnőnkkel, aki hazaugrott bő 1 hétre Londonból.
Majd jól kifaggatom, mert nincs nap, h ne gondolnék Londonra. Nem mintha nagyon vágynék ki, de valami változás elindult bennem, s szeretek alaposan sok infót begyűjteni dolgokról, főként a Selfridge és a Harrordsot illetően.

Ha esetleg valaki, v ismerős dolgozik a fentebb említett 2 áruházban, s tudna nekem segíteni, válaszolni néhány kérdésemre, (riongay@gmail.com) azt megköszönném.

  Ezúton is köszönjük Kittinek a lehetőséget és a meghívást.
Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, h jól éreztük magunk, s nagyon kellemes élményekkel, emlékekkel lettünk gazdagabbak.


Csók!

:*

Rion

Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül, sehol semmilyen formában felhasználni nem lehet

2015. augusztus 4., kedd

!


18+ Gazdik, állatbarátok figyelmébe!

MÉGIS HÁNY ILYEN ESET KELL MÉG, HOGY A GAZDÁK KOMOLYAN VEGYÉK A MOZGÓLÉPCSŐZÉS VESZÉLYEIT???
Most elmesélném Nektek a sztorit a saját szemszögemből:
Soha nem hittem volna, hogy egyszer tanúja leszek annak, ahogy egy kutya lábát bedarálja a mozgólépcső. Ma erre is sor került. Egy teljesen normális reggelnek indult...
Ülök a 3-as metrón, olvasok, mint mindig. Az egyik megállónál felszáll egy kedves fiatal pár egy helyes kis fehér alapon fekete foltos Jack Russell kutyussal. A kutyus nézelődik, figyel mindenkit maga körül. Nekem még a lábszáramat is megszaglássza, meg megnyalogatja (gondolom megérezte rajta a saját kutyus, meg cica szagát), ami állat- de főleg kutyabolond révén a legkevésbé sem zavar.
Következő megálló a Kálvin tér. Ők is itt szállnak le. Nagy a tömeg ezért a mozgólépcsőnél lemaradnak. Van egy furcsa-, már-már rossz érzésem, ezért hátra-hátra pillogatok. Tényleg rá kéne szólnom minden egyes kutyával közlekedőre, hogy "Ugye fel fogod emelni a mozgólépcsőn??? Vagy ha nem akkor ugye a leállítotton mentek???" ? Én se kultiválnám túlzottan, ha ok nélkül okoskodnának, de tény, hogy nekem SOHA nem fordult meg a fejemben, hogy ne vegyem ilyenkor az ölembe. Még ha nagy táskával vagyok is, akkor is végig szorongatom a huszonegynéhány kilós kis testét, amíg teljesen fel nem értünk. Szóval vissza a sztorihoz... rossz érzésem volt, de végül betudtam paranoiának, és mentem fel. Épp hogy kiléptem a BKK területét leválasztó üvegajtókon meghallottam a sikítást. Soha nem hallottam még ilyet, és nagyon remélem, hogy SOHA TÖBBÉ nem is kell, de valahogy rögtön tudtam mi történt. Káromkodva rohantam vissza életem legszörnyűbb élményéhez. A hölgy 'gazda' csapkodta a vészleállítót, közben próbálták kirángatni a kutyát a hámjánál fogva, szerencsétlen meg csak visított kínjában, ahogy a mozgólépcső egyre beljebb húzta a lábát. Nagy nehezen leállt a lépcső, és míg én is felocsúdtam az első sokkból csak azt látom, hogy a többi lépcsőn rekedt ember futtában jön föl, sokan sírva. Közben még valahogy 1x vagy 2x elindul a lépcső és még jobban bedarálja. Odarohanok a ''gazdákhoz', hogy hívtak-e már segítséget a kutyához, vagy mit fognak vele csinálni? Teljes sokkban vannak. Még nem hívtak senkit. Nem idevalósiak, nem tudják... Mondom oké, akkor azonnal kerítek valami segítséget. A BKK-sok futnak minden felől, hogy segítsenek de a kutyus annyira beszorult, hogy nem tudják kiszedni. Nem is tudom hogy, de szinte 1-2 perc alatt megjelennek a Katasztrófamentők, és közösen dolgoznak a kiszabadításon. Közben én remegő kézzel próbálom előkeresni az Újpesti Állatmentők telefonszámát. Tudom, hogy nem Újpesten vagyunk, de kétségbe vagyok esve, és segítséget akarok szerezni a kutyának. Leszólítok egy sokkosan ott ácsorgó fiatal párt is, hogy ha le kéne írni egy másik telefonszámot, írják már be a telefonjukba. Ott kellett feljönniük nekik is mellette a már leállított lépcsőn. A lány a barátja vállán zokogott a sokktól, de azonnal segítenek. (Köszönöm nektek!) Sikerül elérni őket telefonon, és bár a sokktól és dühtől többnyire végigbőgöm a telefonbeszélgetést, azért szerencsére rögtön próbálnak segíteni kocsit szerezni. Sajnos mindkét autó épp helyszínen van, így nem tudnak jönni, de rögtön mondják, hogy vigyék a kutyát taxival a Lehel úti Állatkórházba. Visszaszaladok a gazdikhoz, gyorsan mondom nekik mi a helyzet. A hapsi azonnal veszi is a telefonját, hogy taxit hívjon. Közben végre sikerült kiszedni a kutyát. Borzasztó a látvány. Tiszta vér minden, láthatóan roncsolódott az egész lábfeje. Rohannak kötszerért, hogy ellássák amennyire ott tudják. Próbálnám lefényképezni, hogy legyen ez is egy 1001. elrettentő példa a felelőtlen gazdáknak, de a Katasztrófavédők már rázzák a fejüket, és körbeállják szegény kicsikét. Szívem szerint ordítanék a gazdákkal, de tudom, hogy avval nem segítek a kutyának, és most CSAK EZ számít. Nyomatékosan mondogatom még nekik, hogy azonnal menjenek a kórházba.
Távolról azért csináltam egy képet, bár ezen tényleg semmi nem látszik. Muszáj elindulnom. Már többet nem tehetek, és így is már elkéstem a munkahelyemről.
Délután felhívtam az Állatkórházat, hogy érdeklődjek. Egy nagyon kedves - a hangjából ítélve - fiatal hölggyel beszéltem. Igen bevitték a kutyust, és a hölgy gazdi kétségbe volt esve. Több órás műtétet végeztek el a kutyuson. Az egyik lábáról 1 lábujjat-, a rosszabbul járt lábáról 2 lábujjat amputáltat, plusz erről még egy talppárnát is. Meg fog gyógyulni, de nyilván soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Beszélgettünk a hölggyel arról, hogy heti több ilyen esetük van, és tehetetlenek ők is. Hiába volt már rengeteg figyelemfelhívás, a gazdák továbbra is felelőtlen és nemtörődöm módon viselkednek. Ha egy kisgyereket önkéntelenül is megemelünk a mozgólépcsőnél, mert nem feltételezzük róla, hogy magától át tudja ugrani, akkor egy kutyáról - aki nincs tisztában avval, hogy egyszer csak eltűnik a lába alól a talaj - hogy feltételezhetjük, hogy automatikusan tudni fogja, hogy át kell ugrania??? IGENIS TESSÉK ÖLBE VENNI A KUTYÁT, VAGY HASZNÁLNI A LEÁLLÍTOTT MOZGÓLÉPCSŐT. NEM LEHET ERRE SEMMILYEN KIFOGÁS. HA MEG EZT NEM TUDJA MEGOLDANI, AKKOR IGENIS FELSZÍNI KÖZLEKEDÉSSEL KELL MENNI!!!
A dühöng nem elég kifejező most a lelkivilágomra. Nem tudnám szavakba önteni...
Kérlek, ha vettétek a fáradtságot, és végigolvastátok ezt akkor osszátok is meg! Próbáljuk meg minél több ember figyelmét felhívni rá, hogyan is KELL a kutyákkal a mozgólépcsőn utazni! Még annak is hasznos lehet, aki nem közlekedik kutyával, de lát olyan esetet, ahol az állat veszélyben foroghat. Figyelmeztetheti időben a gazdát.
Ezek után, még ha mindenlében kanál okoskodónak is fognak nézni akkor is inkább beszólok mindenkinek. Utáljanak érte, de az fontosabb, hogy ne történjenek ilyen, és ehhez hasonló balesetek.

2015. augusztus 2., vasárnap

Egy korszak vége:




Mint az előző bejegyzésemben is emlitettem, bekövetkezett az, amiről az elmúlt hónapokban mélyen hallgattam. Tudjátok mindig annyit írtam melóval kapcsolatban, h változások vannak. Csak, h hű maradjak önmagamhoz, továbbra se megyek bele a részletekbe,  h mik történtek. Akik informáltabbak, úgy is olvashattak róla a sajtóban...

A lényeg, h július 17ig dolgoztam az Il Bacioban. Imádtam itt dolgozni! Ezen életem ötödik és egyben az eddigi legjobb munkahelye volt. Számomra mindig szép,  kellemes érzés visszagondolni a "karrier utamra". Nagyon szépen látható az önéletrajzomban is,  h egy olyan utat tapostam ki magamnak, melynek fokozataiban egyre feljebb és feljebb lépdeltem. (Nem fogom őket felsorolni, hisz a blogom is egyfajta "önéletrajz", melyben visszatekinthető, látható "életpályám". )

Szo Bacio...

Nincs nap, h ne gondolnék rá. Nagy fanatikusa voltam...
S talán maradok is a szívem mélyén... Sok minden csorbult bennem e 2 év alatt, mert  hát persze voltak ám rossz időszakok, s ért jó pár csalódás, de bennem így utólag végül is csak a szép és jó dolgok maradtak meg.

Sajnálom, h nem tudom (mindenkinek) igazából átadni, azt az érzést, élményt, ami bennem van mit átélhettem, de valamelyest segítségemre lehet a fentebb belinkelt sorozat ajánló, amely a londoni Selfridges áruház indulásába, mindennapjaiba enged betekintetni.

Ilyesmi volt a mi életünk is a Il Bacio di stile "áruházban". :)

Nem mondom, h nem pityeregtem el magam az első részben, amelynek tartalma annyira jellemző volt a mi üzletünk nyitására is.... :')

Megmosolyogtat az is, h milyen nagyokat sóhajtotozok most is, e sorokat irva.

...Nagyon vegyesen és egyben erősen kavarognak bennem az érzések...

20 évesen fogadtam el magam, s álltam a sarkamra és léptem ki a nagybetűs életbe, s annyi minden történt velem az elmúlt 6 évben, olyan intenzív hullámvasútra ültem fel, ami nagy hatással van rám.

1 hónap múlva elfogok menni ismét a tisztánlátóhoz, (szeptemberre kaptam időpontot) akihez szoktam járni.
Általában akkor megyek, ha elértem az életem egy olyan fontosabb állomásra, amit ő megjósolt. Kissé olyan, mint mikor a szakdolgozati konzultációmra jártam a tanáromhoz anno megbeszélni,  h na hogyan tovább.

A másik fontosabb tényezők még amik szoktak ösztönzi, h na menjek a látóhoz, az a bizonytalanság és a "nemvagyokjelen" érzés.

Az utóbbit nem is tudom teljesen elmagyarázni,  de kissé olyan feeling, mint mikor álmodozunk,  merengünk, és/vagy csak szimplán bambulunk ki a fejünkből.

Szóval ezek az érzések mostanában sokszor előjöttek....

Továbbá, h még nagyobb legyen a bennem kavargó érzelmek káosza, azért is akarok elmenni még a látóhoz, mert minden egyes alkalommal elmondta a jövőmet illetően, h külföldön fogok élni. Aminek nem örültem,  s azt gondoltam, h ezt benézte,  mert eszem ágaban sincs külföldre menni.
Legalább is akkor nem volt. De az utóbbi fél - 1 évben kezdett megváltozni külföldet illetően a véleményem.

De visszatérve a Baciora...

Július 31.én volt utoljára nyitva a ház.
Az utolsó 1 órára bementem, leróttam az utolsó tiszteletköröm, ami nagyon nehéz, s fájó volt... ... Oly annyira, h el is kellett mennem a mosdóba összeszedem magam... ...de csak jobban kihozta, mondhatni robbantotta belőlem a keserűséget, s fájdalmat, ami bennem volt, gyülemlett az elmúlt hetekben, hónapokban.

A mosdó tükörje előtt állva úgy felkavarodtak az emlékeim és érzelmeim, mintha egy tornádó csapot volna le.
Emlékeztetett, h hányszor készülődtem ott nyitás előtt, ügyelve öltönyömre, h minden szépen álljon rajtam, hányszor izgultam ott, h mi lesz az nap, miket kell majd csinálnom és a többi...

Telve voltam büszkeséggel, örömmel, izgalommal, reménnyel...

...Ah... Most is bekönyezzek, h ezt írom...

Szerelmem volt a Bacio. S mondhatom, h sokunk szerelme.
Otthonról hazajártam, gyakran feltöltött energiával, s bár voltak borús időszakok, kellemetlenségek, viták, nézeteltérések, de melyik családban nincsenek?

Nem csak szimpla munkahelyet veszítettem el, hanem életem legszebb és egyben legjobb munkahelyét, kapcsolatokat, barátokat, egy életérzést, egy családot...

Néha hálás vagyoka fentieknek, h részese lehettem ennek az egésznek, olykor pedig haragszom és dühös vagyok, h a jó dolgok miért tartanak oly rövid ideig?!

...

Zárás után mondtak eg kis rövid köszönő záróbeszédet, s aztán átmentünk az Ankertbe, ahol a leghátsó helység levolt foglalva a számunkra.
Az elején a keseredettségtől gyorsan felhajtottam a garatra, de kb éjféltől leálltam az ivással, s teljesen magamba zuhantam. Fokozatosan elcsendesedtem, visszahúzódtam, s végül megállapodtam egy pultnál, s hol a kivetítőn néztem az elmúlt 2 év képeit és videó felvételeit, hol a társaságot néztem, mikor épp nem jött oda hozzám senki, s egyedül tudtam maradni egy kicsit.

Megmagyarázhatatlan érzések és gondolatok keveredtek anno bennem, de h mégis megértessem, kb szerintem ilyesmi lehet, a halál beálltakor az életed lepergése, visszanézése, átélése...

...

2 hete már, h nem dolgozom a Baciónál, de azóta lelkileg kómában vagyok...

Élek, de a szivem nagyon lassan üt, ritkán látni az élet jelét azon a gépen, ami a kórházakban van rákötve a betegre, s ami jelzi a szívdobogását.

Amikor üt egyet, akkor bentvgyok az új munkahelyemen, s éppen egy olyan pillanat van, mikor megnevettetnek a kollégák, kiket szintén szeretek, s jól megvagyok velük, meg jó az új melóhely, minden okés meg minden, de a bacio okozta üresség elég nagy bennem.

De ez egy röpke kis pillanatnyi idő 1 napszakból. Ez az állapot rosszabb, mint amire számítottam, s jelenleg úgy érzem, h hosszabb ideig fog eltartani a gyász időszak, mint amire számítottam.

Mindenki aztmondja, h majd idővel könnyebb és jobb lesz... ...Lehet... Hiszek nekik, de amit ez a kibaszott rendszer elvett tőlünk, azt már akkor sem kaphatjuk vissza...



A fájdalom, a gyász idővel elmúlhat, de aminek részese lehettem az elmúlt 2 évben, az örökre velem marad...

Köszönettel és szeretettel búcsúzom a háztól, kollégáktól és a vásárlóktól, a családtól.

Köszönök nektek mindent!

Csók!

:*

Rion


A fenti sorozat megnézhető ezen a linken.







(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)

2015. július 22., szerda

Pillanat;

Ma egy új fejezet vette kezdetét életemnek, s pont éjfélre ért véget ez a film, melynek hatására 6 éve szintén új fejezet indult életemben...


2015. július 17., péntek

Holiday the end;

Mivel nem volt időm befejezni a nyaralás beszámolót, s azóta, h visszajöttünk csak rohannak a napok,  így most megpróbállom a néhány szavas jegyzeteimmel összecsapni és lezárni a beszámolót, mert itthon munkahely váltáson megyek keresztül, amiről majd a kövi bejegyzésben szeretnék írni, s ha most nem zárom le ezt a témát, akkor soha. 



Jún 30 - kedd;

A 9 fős csapatból 6an leutaztunk Corfu town városnézésre. 
Szép volt,  jó volt, csodás volt. Számomra tipikus olaszos, Nápolyra hajazó az óvárosa.

Júl 1  - szerda;

Elutazott az egész csapat a Sidaritól nem messze lévő Aquaworld-be.

Ez is jó volt, de én sose voltam ilyenért oda. Ráadásul az első csúszda fel is horzsolás a fenekem, s az új Ausztráliából rendelt drága Marcuse fecském is kiszakította,  meg Norbiét is.

Viszont kipróbáltam a legmagasabb és legmeredekebb csúszda is.
A tetején állva nem sok híja volt, h vissza ne forduljak, de aztán kb; 3-5 másodperc alatt lent voltam. Életemben először s szerintem utoljára csináltam ilyet. Úgy remegtem utána, h tovább tartott felállnom, mint leérkeznem. Kisebb sokkban voltam.

Július 2 - Csütörtökön;

Első és egyetlen napunk, mikor nem kellett korán kelni, s 
Albánia helyett parton döglés volt. Kivolt mindenki merülve...

Július 3 - Péntek;

Paleokasztrica. Nem nagy durr. Szép lagúnás terület. 
Béreltünk 2 vizibiciklit s kimentünk a halál faszára egy szép tengerparti civilizáción kívüli valahova. Hát én nagyon kivoltam oda úton, s annyit morogtam, h h lehetünk ennyire hülyék, gyerekesek és felelőtlenek, h kitekerünk a nyílt tengerre! Na meg aztán mikor megtudtam, h nincs mentőmellényünk?!
Veszekedtem a többiekkel, h forduljunk vissza, de ők neeeeeem!

Hab volt a tortán, mikor félúton voltunk a céltól, s konkrétan a nyílt tenger kellős közepén voltunk, mikor ötünk közül egyvalaki észrevette s hangosan felolvasta nevetve (!), h 300 (!) méternél beljebb ne menjünk! Hát mi már akkor legalább 3000 méterre voltunk!

Nah itt fogtam magam, vettem elő a telefonom, h legooglizom a görög partiőrség
telefonszamát, de hát térerőm nemvolt a nyílt tengeren, nemhogy netem! Sírás határán voltam!

Szidtam a görögöket is, h azok is mennyire felelőtlenek, h sehol egy vízi rendőrség sehol, bezzeg nálunk a Dunán is meg a Balatonon is látok mindig, akárhányszor elmegyek a partra!
Szétbaszott  az ideg!

Aztán mivel mindenki leoltott, kénytelen voltam elnyomni magam hátul. 
A hosszú hallgatásomban elkezdtem mantrázni,  ami segített lehiggadni, s elengedni mérgelődésem. 

Ahová elvittek a többiek,  szép volt, megérte elmenni.  Visszafelé már kussoltam, bár volt
bőven így is para. A túlélésen kívül még azért szorongtam, h a hazavivő buszunk elérjük.

Július 4 - Szombat;

Zsófi, ki Angliából jött Korfura, reggel 7kor indult Korfura a reptérre. Kelt hajnalban az egész csapat, s a buszmegállóban elköszöntünk tőle.

Reggel 9kor kellett elhagyni a szállasunk, viszont a buszunk csak 16 kor indult. Addig szuveníreket vettünk, s beültünk utoljára a törzshelyünkre, ahol a személyzet szomorúan vette tudomásul, h ez az utolsó napunk, s a reggelink végeztével készítettünk közös csoport képet velük. Majd pihiztünk és pancsiztunk egy utolsót a tengerparton, s páran a könyeinkkel küzdve hagytuk hátra a tengerpartot és a törzshelyünk.

16 után felszálltunk a buszra, s elrobogtunk Korfu városába. A buszon Norbinak és nekem eléggé padlón volt a hangulatunk. Pityeregtünk is egy kicsit lelki buzik hoz méltóan. :)
Korfuban még  4 órát megint dekkolhattunk, s ismét róttuk az óváros utcáit.
Felmerült, h megúszhatnánk a kb; 24 órás hazabuszozást, ha repülővel mennénk haza, de nem volt járat, amivel leléphettünk volna.

Július  5 - Vasárnap;

Nem volt annyira komfortos a hazautunk mint odafelé, viszont gyorsabban hazaértünk.

Már Szerbiában voltunk, közel a magyar hatarhoz, mikor bekapcsolták az M1-et. Hát jópáran kiégtünk,  mert az első 3 percben másról sem hallottunk csak a Rákóczi, Kossuth, Hunyadi és egyéb nagymagyarságokról. 
Nem is ezzel van a baj, hanem inkább azzal, hogy csak eddig terjed a vilaguk.
Ezekkel hatalmas korlátokat, falakat emelnek maguk elé.

De végül beláttam, h ez a szép a demokráciában, hogy mindenki megkaphatja, ill élhet úgy, abban a világában, ami a számára ideális.

Igen szép és jó,  mindaddig amíg nem akarják mindenkire rákényszeríteni a saját szűklátókörű, buta vilaguk másokra is. (Lásd; Fidesz-KDNP - Jobbik; Mivel mi nem szeretjük a csokit, ezért mindent megteszünk azért, h más se szeresse!)

Elég hosszú időt voltam távol ahhoz, hogy hiányozzon a karmalám. Többször "kattant az agyam" s elkeztem mormolni a nadin tanult mantrák valamelyikét. Nyugodtabb is vagyok, h velem, rajtam van a karmala, de tanultam ebből a "journey"-ből is...

Közben többször hol azt kívántam, h bárcsak ilyen jó és nyugodt lenne alapból minden ember élete, hol pedig azt, h minden ember megtehesse azt, h megtapaasztalja ezeket a jó dolgokat, melyekben mi is részesültünk ezekben a napokban.

Csók 

:*

Rion


(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)