Mint az előző bejegyzésemben is emlitettem, bekövetkezett az, amiről az elmúlt hónapokban mélyen hallgattam. Tudjátok mindig annyit írtam melóval kapcsolatban, h változások vannak. Csak, h hű maradjak önmagamhoz, továbbra se megyek bele a részletekbe, h mik történtek. Akik informáltabbak, úgy is olvashattak róla a sajtóban...
A lényeg, h július 17ig dolgoztam az Il Bacioban. Imádtam itt dolgozni! Ezen életem ötödik és egyben az eddigi legjobb munkahelye volt. Számomra mindig szép, kellemes érzés visszagondolni a "karrier utamra". Nagyon szépen látható az önéletrajzomban is, h egy olyan utat tapostam ki magamnak, melynek fokozataiban egyre feljebb és feljebb lépdeltem. (Nem fogom őket felsorolni, hisz a blogom is egyfajta "önéletrajz", melyben visszatekinthető, látható "életpályám". )
Szo Bacio...
Nincs nap, h ne gondolnék rá. Nagy fanatikusa voltam...
S talán maradok is a szívem mélyén... Sok minden csorbult bennem e 2 év alatt, mert hát persze voltak ám rossz időszakok, s ért jó pár csalódás, de bennem így utólag végül is csak a szép és jó dolgok maradtak meg.
Sajnálom, h nem tudom (mindenkinek) igazából átadni, azt az érzést, élményt, ami bennem van mit átélhettem, de valamelyest segítségemre lehet a fentebb belinkelt sorozat ajánló, amely a londoni Selfridges áruház indulásába, mindennapjaiba enged betekintetni.
Ilyesmi volt a mi életünk is a Il Bacio di stile "áruházban". :)
Nem mondom, h nem pityeregtem el magam az első részben, amelynek tartalma annyira jellemző volt a mi üzletünk nyitására is.... :')
Megmosolyogtat az is, h milyen nagyokat sóhajtotozok most is, e sorokat irva.
...Nagyon vegyesen és egyben erősen kavarognak bennem az érzések...
1 hónap múlva elfogok menni ismét a tisztánlátóhoz, (szeptemberre kaptam időpontot) akihez szoktam járni.
Általában akkor megyek, ha elértem az életem egy olyan fontosabb állomásra, amit ő megjósolt. Kissé olyan, mint mikor a szakdolgozati konzultációmra jártam a tanáromhoz anno megbeszélni, h na hogyan tovább.
A másik fontosabb tényezők még amik szoktak ösztönzi, h na menjek a látóhoz, az a bizonytalanság és a "nemvagyokjelen" érzés.
Az utóbbit nem is tudom teljesen elmagyarázni, de kissé olyan feeling, mint mikor álmodozunk, merengünk, és/vagy csak szimplán bambulunk ki a fejünkből.
Szóval ezek az érzések mostanában sokszor előjöttek....
Továbbá, h még nagyobb legyen a bennem kavargó érzelmek káosza, azért is akarok elmenni még a látóhoz, mert minden egyes alkalommal elmondta a jövőmet illetően, h külföldön fogok élni. Aminek nem örültem, s azt gondoltam, h ezt benézte, mert eszem ágaban sincs külföldre menni.
Legalább is akkor nem volt. De az utóbbi fél - 1 évben kezdett megváltozni külföldet illetően a véleményem.
De visszatérve a Baciora...
Július 31.én volt utoljára nyitva a ház.
Az utolsó 1 órára bementem, leróttam az utolsó tiszteletköröm, ami nagyon nehéz, s fájó volt... ... Oly annyira, h el is kellett mennem a mosdóba összeszedem magam... ...de csak jobban kihozta, mondhatni robbantotta belőlem a keserűséget, s fájdalmat, ami bennem volt, gyülemlett az elmúlt hetekben, hónapokban.
A mosdó tükörje előtt állva úgy felkavarodtak az emlékeim és érzelmeim, mintha egy tornádó csapot volna le.
Emlékeztetett, h hányszor készülődtem ott nyitás előtt, ügyelve öltönyömre, h minden szépen álljon rajtam, hányszor izgultam ott, h mi lesz az nap, miket kell majd csinálnom és a többi...
Telve voltam büszkeséggel, örömmel, izgalommal, reménnyel...
...Ah... Most is bekönyezzek, h ezt írom...
Szerelmem volt a Bacio. S mondhatom, h sokunk szerelme.
Otthonról hazajártam, gyakran feltöltött energiával, s bár voltak borús időszakok, kellemetlenségek, viták, nézeteltérések, de melyik családban nincsenek?
Nem csak szimpla munkahelyet veszítettem el, hanem életem legszebb és egyben legjobb munkahelyét, kapcsolatokat, barátokat, egy életérzést, egy családot...
Néha hálás vagyoka fentieknek, h részese lehettem ennek az egésznek, olykor pedig haragszom és dühös vagyok, h a jó dolgok miért tartanak oly rövid ideig?!
...
Zárás után mondtak eg kis rövid köszönő záróbeszédet, s aztán átmentünk az Ankertbe, ahol a leghátsó helység levolt foglalva a számunkra.
Az elején a keseredettségtől gyorsan felhajtottam a garatra, de kb éjféltől leálltam az ivással, s teljesen magamba zuhantam. Fokozatosan elcsendesedtem, visszahúzódtam, s végül megállapodtam egy pultnál, s hol a kivetítőn néztem az elmúlt 2 év képeit és videó felvételeit, hol a társaságot néztem, mikor épp nem jött oda hozzám senki, s egyedül tudtam maradni egy kicsit.
Megmagyarázhatatlan érzések és gondolatok keveredtek anno bennem, de h mégis megértessem, kb szerintem ilyesmi lehet, a halál beálltakor az életed lepergése, visszanézése, átélése...
...
2 hete már, h nem dolgozom a Baciónál, de azóta lelkileg kómában vagyok...
Élek, de a szivem nagyon lassan üt, ritkán látni az élet jelét azon a gépen, ami a kórházakban van rákötve a betegre, s ami jelzi a szívdobogását.
Amikor üt egyet, akkor bentvgyok az új munkahelyemen, s éppen egy olyan pillanat van, mikor megnevettetnek a kollégák, kiket szintén szeretek, s jól megvagyok velük, meg jó az új melóhely, minden okés meg minden, de a bacio okozta üresség elég nagy bennem.
De ez egy röpke kis pillanatnyi idő 1 napszakból. Ez az állapot rosszabb, mint amire számítottam, s jelenleg úgy érzem, h hosszabb ideig fog eltartani a gyász időszak, mint amire számítottam.
Mindenki aztmondja, h majd idővel könnyebb és jobb lesz... ...Lehet... Hiszek nekik, de amit ez a kibaszott rendszer elvett tőlünk, azt már akkor sem kaphatjuk vissza...
A fájdalom, a gyász idővel elmúlhat, de aminek részese lehettem az elmúlt 2 évben, az örökre velem marad...
Köszönettel és szeretettel búcsúzom a háztól, kollégáktól és a vásárlóktól, a családtól.
Köszönök nektek mindent!
Csók!
:*
Rion
A fenti sorozat megnézhető ezen a linken.
(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése