Mein süßer Traum

 

Idézet mára:

“Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai.”

Őri István

 

 

Szeptember 30. Péntek:

Nagyon furi álmom volt. Ezt délelőtt álmodtam, mielőtt felébredtem volna, szo ezért emlékszek rá oly tisztán.

2 világháború. Otthon kertvárosban. Egyedül a templom, s a domb volt ismerős, amin volt. A házak a régi egyszintes kis parasztházak, sokuknak nádból a teteje. Álmom elején sütött a nap. Jó idő volt. Német tiszt voltam. Az egységemmel feltérképeztük a falut. Akkor még még működött az a gyár, ami ma már be van zárva. A gyárat kipakoltuk, s elszállítottuk a felszereléseket, h ne kerüljön az ellenség kezére. Legszívesebben  szétlövettem volna az épületet, de mivel spórolnunk kellett a lőszerrel, ezért ezt nem tehettem meg. Így csak a gyárhoz vezető vasúti hidat robbantottuk fel.

Emlékszem, h sokat sétáltam a faluban, s volt mindig valami munka. Arra is emlékszem, h iskolában is voltam. Szimplán beültem a gyerekek közé egy órára. Bár (érdekes módon) semmit nem értettem. (Hisz német voltam. ) De kellemes, s megnyugtató érzés volt csak ott ülni, s nézni őket.

Aztán a következő kép már az volt, h sötét van, szakad az eső. Folyamatosan lőnek, ágyúznak. Németül ordibáltam torkom szakadtából, mert épp egy védelmi vonalat állítottunk fel. Embereim tolták a tank elhárító ágyút, de a nagy sárban nehezen bírtak vele. Mások, felszereltek egy géppuska fészket a helyi hivatal tetejére. Aztán mivel egyre több golyó csapódott be körülöttem így, beugrottam az egyik lövészárokba. Volt katona, aki összevolt zuhanva s sírt. Volt aki a fegyverével szerencsétlenkedett, mert beragadt a sártól. Kevés volt a lőszer, s mi is kevesen voltunk. Parancs volt. Tartanunk kell magunk, az utolsó csepp vérünkig. A Führerért s a birodalomért. ( –.-‘” Kajak nem érte ezt az álmot. )

Emlékszem még arra, h mivel kevesen voltunk, ezért elindultam a faluba, h összeszedjem az embereket, s mindenkit a központba irányítsak. Elhaladtam az iskola előtt, ahol a sok gyerek volt összekuporodva, s sírtak, remegtek. Néztem őket sokáig. Sajnáltam őket is. A magyarokat is. Magunkat is. Az egész világot sajnáltam. Nem szeretek ölni. De muszáj. Ez a feladatom. Ha nem teszem, engem ölnek meg. Élhetnék egy szebb világban is, de nekem ez jutott. Én ma este itt megfogok halni. Nem akarok tovább élni már. Szép, s kedves falu ez a számomra. Majd lenéztem a gyárra – mivel fent voltam megint a dombon – azt is láttam. Konkrétan csak a szürke sziluettjét vettem ki, mert annyira sötét volt, s esett. Aztán rádión kaptam jelentést, h befutott az erősítés, mit csináljanak? Visszamentem a hivatalhoz, eligazítottam az embereket, majd felmentem a templomhoz, mert fent voltak a lövészeim. A tornya már nem volt meg…

Álltam ott megint a dombon, s néztem felfelé. Jó volt, ahogy az eső az arcomba esett. Aztán egy nagy lövedék csapódott be mellém, ami betemettet sárral, de én csak álltam ott tovább, s a szerelmemre gondoltam – aki meglepő módon fiú volt – Jó volt a csend. Nem volt teljes csend, h hisz volt háttér zaj persze, de én voltam ott fent egyedül. Én sarasan, ahogy mos tisztára az eső. Aztán hallottam h heves tűzpárbaj indult meg lent a hivatalnál, kiabálnak az embereim. Én fent mosolyogtam, éreztem a sár szagát, a hideg esőt, ahogy kopog az esőköpenyemen, s verődnek sűrűn, kopognak a sisakomon. Élveztem, ahogy repkednek az éles, kemény, német szavak a levegőben. Majd megtelik a levegő a HURRÁÁÁÁ!!! HURÁÁÁÁ!!! kiáltásokkal. Kiráz a hideg, s nem tudom, h az eső miatt, vagy a tengernyi tömeg kiáltás miatt. Örülök, s sírok. Eljött az idő a “dicső” halálra. Felberreg a tetőn az MG-42-es hangja. Igen. Dolgoznak az embereim. S én csak mosolygok, s sírok. Előveszek egy régi csipkézett szélű fényképet, amin a szerelmem van, de nem látom az arcát, de érzem, h szép, s szeretem. Nézem-nézem, de csak annyit látok, h mosolyog rajta…

… S itt véget ért az álom. Felébredtem. Átfordultam a másik oldalamra, s erősen koncentráltam erre. Aludni akarok. Visszaakarok menni. Újra láttam a falut, az esőt, a sötétséget, a hivatalt, de nem ment, el-eltűnt, csak a zajok erősödtek egyre. “Jön az ellenség! Vissza kell mennem!” De nem az ellenség jött, az a evilági zaj volt, ami kívülről beszűrődött. Szép lassan magamhoz tértem ismét, s rájöttem, h egyik fülemből kiesett a füldugó. ( Mindig füldugóval alszom. )

Szar volt. Ha magamhoz térek, akkor mindig egyből kelek, s kimegyek a mosdóba, de most csak feküdtem, s lestem ki a fejemből.

Furi volt, h olyan tisztán láttam, s élethű volt az egész.

Furin érzem most magam… :/

Nah! De most készülődőm, mert megyek találkozóra a Háttérrel.

Csók!

Rion