“ Amikor gondolkodás nélkül magunkévá tesszük a szüleink, családunk, barátaink, munkahelyünk, vagy az egész társadalom erkölcsi normáit, akkor gyakran háttérbe szorítjuk saját igazi lényünket, lelki, spirituális szükségleteinket. Életünk első felében, amikor megtanulunk a földön élni, és beilleszkedünk a fizikai síkba ez rendjén is van. Eljutunk azonban egy olyan ponthoz, amikor a külső elvárások, törvények és a belső késztetéseink, normáink nem fedik egymást, sőt meglehetősen nagy feszültséget okoznak bennünk. A spirituális értékkel bíró “ szenvedés” itt kezdődik. Ennek során felismerjük, hogy mások értékei, törvényei, normái nem a miénk. Lassan megismerkedünk a saját mércéinkkel, normáinkkal, ami más képes tükrözni saját, igazi lényünket. Ha a belső feszítés elég nagy, akkor rászánjuk magunkat életünk, környezetünk megváltoztatására. Ehhez mindig nagy bátorság kell, hiszel el kell engednünk a megszokott és biztos dolgokat, méghozzá akkor, amikor az útját még nem is látjuk. Erről szólnak életünk nagy válságai. Es ebben a szakaszban számos belső gyötrelmet élünk át, sok mindent megtudunk magunkról, az életünkről, gondolkozásunkról stb. Ha sikerül a belső átalakulás, akkor előbb-utóbb révbe érünk, helyreáll belső egyensúlyunk, majd a fizikai síkon is megjelennek a változások. Ekkor életünk egy újabb szakasza kezdődik el, új síkon, új körülmények között.”
- Szabó Judit; A belső érzékelés kézikönyve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése