Egy korszak (8 év) vége...

Norbival szeptember elején különváltak útjaink.


Már jó pár hónapja, h mindketten éreztük, h eltávolodtunk egymástól. Megváltoztunk, s nem táplálunk már érzéseket a másik iránt.

Persze szeretjük egymást, van egy szoros kötődés, hisz az elmúlt 8 évben (+ majd 1 év külön lét a hajós szakítás után) nap mint nap együtt éltünk.

Már jó ideje nyitottban voltunk, de ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb volt a változás.

Mondhatjuk, h együtt nőttünk fel. Mindkettőnknek mi voltunk egymás számára az egyetlen, komoly hosszútávú kapcsolat. 2011.01.01-én jöttünk össze.

Ő 18 én 22 voltam. Most ő 26, én 30.

Valtozok én is és ő is.

A nyáron én eléggé bevoltam kattanva, s ezt érezte Norbi is. Kihatassál volt ez is a kapcsolatunkra.

Augusztus utolsó hetétől napjainkig háromszor ültünk le beszélni kettőnket illetően. Szokás szerint őszintén elmondtuk egymásnak, h mit érzünk, ami lényegében ugynaz volt.

Éltünk egymás mellett, mint 2 társ/barát. Semmi több.

Kapcsolatunkra az volt a jellemző, h én voltam a motor, ő a kocsi. Nekem kellett adni, energiát beletenni, h azt ő aztán visszaforgassa, s így áramlott a kapcsolatunkban a csí.

De már elfáradtam. Ő is.

Erre nem igazán találtunk megoldást. Nem tudunk már mit tenni. Mondjuk én nem akartam, h vége legyen, mert úgy gondoltam, h minden kapcsolatban van olyan időszak, amikor érzelmi pangás van, v épp kattanás van valamelyik félnél, s úgy hiszem, h idővel kilehetne jönni ebből, de Norbi meg úgy látja jónak, h ha külön megyünk.

Szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymás számára, s hisszük h tartani fogjuk ezután is a kapcsolatot, s majd még csinálhatunk együtt közös programokat. Majd idővel. Az ajtót azért nyitva hagyjuk.

Nem tudatjuk, h mikor lesz szükségünk a másik támogatására.

De most más, külön utakra lépünk. Neki is és nekem is más életre, más energiára van szükségünk.

Könnyebb most ez így a hajós pusztuláshoz képest. Az szörnyű volt, amiket akkor megéltem. De itt vagyok. S ami nem öl meg, az megerősít ugye. 😊✌️

Könyebb, de még így is fájó és nehéz ez.

Az első héten úgy éreztem magam, mint egy szkafanderes űrhajós, akit kilöktek az űrbe, s csak úgy lebegtem a semmiben. Meg sokszor aztmondtam magamban, h fel szeretnék ébredni, s h ez egy rossz álom.

Nagyon fura érzés volt.

Úgy nőttem fel, h mindig mellettem volt valaki, most meg egyedül kell folytatom, amitől félek. Persze tudom, h "sose vagy egyedül".

De nem is lesz állandóan mellettem valaki, mint eddig. 🙄

Norbival a biztonságos burkot jelentettük egymás számára, amit most megszüntetünk.

Néha úgy érzem, h önként megyünk a pofonok elé.

De most mégis mit csináljunk?! Nem jó ez így se neki, se nekem.

Sírt ő is meg én is. What a surprise mi? 🙂

De mindketten hálásak vagyunk. Nagyon szép volt ez a 8 év, amit együtt megéltünk. Nem sokan vannak melegek, akik ilyen hosszú kapcsolatot feltudnak mutatni.

Ennyi legyen elég a visszatekintésből.

Ami vár ránk az előttünk álló időkben, az nem lesz könnyű.

A jelenlegi állás szerint egyedül fogok tovább élni. Szar lesz úgy hazajönni, h nem vár senki, v úgy itthon lenni, h már nincs kit hazavárni... 🙄😔

A barátok azzal biztatnak, h majd idővel elmúlik ez, sőt! Majd még élvezni is fogom az egyedüllét. Lehet. Az idő szerintem is a legjobb az ilyen helyzetekre.

Addig is menni kell, folytatni az utat, amin végig kell mennünk... 

(Az oldalon olvasható bejegyzések a szerző engedélye nélkül sehol, semmilyen formában felhasználni nem lehet!)