Gáz van! :S

ÍRNI, ÍRNI, ÍRNI!

Ma nem akartam írni, hisz nem történt velem semmi különös, de úgy érzem begolyóztam. Írnom kell. Muszáj, mert kell, mint drogosnak a drog. Zakatol az agyam, repkednek benne a gondolatok, h ha nem írok, nem adom ki magamból, akkor begolyózok. Nincs kivel beszélgetnem, nincs kinek elmondanom. Körülvesznek emberek, de tulajdonképpen ki ők? Kik szeretnek? Szeretnek egyáltalán?

Más, ha kedvelnek. Szimpatikus vagyok nekik, v bejövök, illetve dugnának velem egy jót. Ahány ember annyi féle.

De vannak akik utálnak. Miért? Miért nem mondjátok el, h mi a baj? Miért acsarkodtok, s miért basztattok a hátam mögött???

A saját anyámmal nem vagyok jóba. Kire támaszkodjak? Tudok egyáltalán valakire támaszkodni? Egyáltalán bízni????

Hát NEM! Aki(k) voltak, most már azok is eltávolodtak tőlem. Senki se találkozik velem. Persze majd ha olvasnak jönnek h rájuk céloztam-e, s miért gondolom így, illetve nem így van, vagy véletlenül akkor éppen nem értek rá.

Sok ember biztat támogat. Sok olyan, akikkel még csak személyesen se találkoztam. Az se tudom, h ki Ő valójában?! Kapok szép leveleket. Kis lelki fröccs. Rövid időre feldobja a hangulatom aztán helló-szia-puszi!

Miért van ez? Mi a baj???? Mit nem látok, s miért nem látom?

Mi erre a megoldás? Mit tudok tenni? H állhatnék a lábamra? Mit csináljak? Kihez menjek, hová menjek, mit tegyek?

Élem unalmas, szürke nagy nullás mindennapjaim, vagyok a mókuskerékben, mi néha eszeveszetten forog, néha meg unalmasan vánszorog, s néha kitudok nézni a fejemből, h omg wtf van, de arra nincs időm, h gondolkozzak, s csináljak valamit, s megtaláljam a megoldást!

Tudom, h túl sok minden történt velem, miután befejeztem a fősulit. Túl sok hatás ért. Volt időm felfogni? Nem! Persze, h nem, mert nem is láttam! Csak éltem benne. Most meg visszanézek, s OHHH SHIT!

Mi a fasz történt???? Gondoltam ezt volna??? S jó ez v nem???

Fél évig isteni szerencsém volt. Rózsaszínű ködben éltem. Felfelé ívelt az életem, s elvakított a freedom! Most meg úgy gurulok a meredek lejtőn mint egy hordó, s fokozatosan csörgök, csattogok, repedek, török széjjel!

Mennyire vagyok erős? Kibírom? Miért ne bírnám? Hisz miért ne? Öngyilkos leszek? Nem! Akarok öngyilkos lenni? Nem! Akkor mégis miért fordul meg ez hetente több alkalommal is a fejemben????

Mi a kurva Isten faszát csináljak???? Nem érzem, h én élném az életem!!!! Nem érzem, h én lennék! Már megint az van, h vagyok, élek, mint halucikám a vízben s kész! Valaki más irányít! Olyan furi, s leírhatatlan. Nem tudom kifejezni. Lehet, h ezt csak az érti, aki volt már hasonló helyzetben, s aki nem volt, az meg hülyének néz. Nézzen! Leszarom! Ez van s kész! Nem tudok mit tenni, ha ezek a tények!!!

Nem! Kajak nem értem, h mi van?! Mi miért van?! Néha azt hiszem, h üldözési mániám van, s mire elfeledem az egészet, kiderül bazd meg, h igazam volt, s jól sejtettem!

Érzem, h nem bír ez, utál az. De neeeem “Rion”! Hülye vagy! Csak beképzeled! Nem telik bele 1 hét, s kapom az infót, h Rion vigyázz magadra, mert gáz van!

Azóta szívatnak, szopatnak, s kiakarnak készíteni!

Rám jön a kétségbeesés, s elkezdek eszeveszetten kapkodni, s még örülhetek h nem vagyok olyan erős, h fizikálisan is megvalósítsam azt, amiken elméletben megfordul a fejemben…

Nő a gyűlölet, fokozódik az agresszivitás, nő a stresszhatás de; “A gyűlöletet, s az idegenkedést semmi sem állíthatja meg csak a megismerés és a megértés!”

Akik pedig valójában kedvelnek, s szeretnek, azokkal meg nem tudok találkozni. Távolról biztatnak, mi egyelő a nullával. Eddig lehet elég volt, de most már az lepkefing.

Lehet, h a környezettel van a baj. Egész egyszerűen az, h én vagyok túúúl… … h is mondjam. Politikailag liberáis, s a környezetem pedig konzervatív???

Túl sok vagyok? A környezetem bizonyos része pedig már nem tudja bekajálni??? Valószínű, h nyugaton, v New Yorkban kellene laknom, s nem itt???

Azt hittem megtaláltam a helyem, erre kiderült h nem. De ha jobban belegondolok, akkor egy időben valóban megvolt a helyem, a jó életem, jó társaságom, s munkahelyi légkör, de ezek mára már mind megváltoztak, s elvesztek, s ezáltal szétbomlott minden.

JELEN PILLANATBAN az egyetlen biztos dolog az életemben az albérletem. A mentsváram. Az néz ki úgy, s itt érzem magam úgy, amilyen vagyok, amit szeretek.

Leírtam múltkor, h mik fordultak meg a fejemben. Kaptam több infót több mindenkitől is. Ma konkrétan egész napom az infók feldolgozásával és még több információ beszerzésével telt el.

Mit értem el vele. Semmit. Nem tudtam továbbra se dönteni. Nem megy minden egyik pillanatról a másikra, s nem változik most minden olyan gyorsan, ahogy én azt szeretném. Minden tavasszal fog leghamarabb csak változni. Addig szopás van ezerrel.

Még körülöttem nincs változás, addig én sem tudok kijönni a gödörből, hiába is kérdezitek annyian, h na jobban vagy már? Ez nem betegség, ami egyik napról a másikra elmúlik. “Sajnos” nem az.

Mindig is utáltam a Januárt és a Februárt! Régen a hideg,s a tavaszvárás miatt. Majd az érettségire való készülés, jelentkezés miatt. Aztán a vizsgák miatt, szakdolgozat írás, most meg itt vannak ezek a nyomorult bajok tömkelege…

De mindig tavasszal jött a segítség, a változás a megújulás, s tavasz az én évszakom. Tavaszi gyerek is vagyok, s ha más nem, remélem Májusra ismét stabil lesz minden körülöttem, s sikeresen megvalósítom valamelyik célom.