"Te mesélsz buzivicceket, de arról hallgatsz, hogy az asszony nem tette szét nyolc éve"

Szóval, van ez a buzifelvonulás, és azon gondolkodtam, mit nem mondtak még el erről.

Ha visszaemlékszem, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy nem kívánok a magyar társadalom jó nagy részével közös platformra helyezkedni, igen, ezt úgy kell érteni, ahogy mondom, amikor a Budapest Pride-ról szóló összeállítást néztem pár éve az esti híradóban.

Előtte való nap jöttem haza a nyaralásból, a hajamban még őrizgettem a tenger sóját, a bőrömön a tengeri szél simogatását. Nyitott voltam, nyugodt, maga a nyár: érzékeim felfokozva, még szép volt a minden, még béke volt. Még szerettem a világot, úgy, ahogy van. Ebbe óbégattak bele, hogy mocskos buzik, ebbe görbült bele a kordon, ebbe fröccsent bele a köpés.

Ez nálunk egy hír volt, a tévében. Nem egy fesztivál, nem egy parádé, nem a sokféleségben kavargó szépség ünnepe. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, mi volt az a szűkölő érzés a gyomrom és a torkom tájékán, ma már tudom. Mert mostanában többször érzem. A vele járó fémes ízt is a számban, mintha ököllel arcul csaptak volna, és a felszakadt ínyemen már alvadna a vér.

„Wunderbar!” – kiáltott fel mellettem az ősz úr – „Wunderbar!” – kiáltott újra, elragadtatva, és intett a kezével, mire a lila ruhás tünemény körbefordult, zavartan az elismerő pillantások kereszttüzében. Ott álltam a forgatagban és tudtam, hogy egyedül vagyok. Csak én érzem azt, hogy ez hihetetlen és különleges és valami nem normálisnak vagyok a tanúja. Pontosabban valami olyannak, ami nálunk, otthon nem lenne normális, elképzelhetetlen lenne, és én itt vagyok most és ezt láthatom. A visszafogott, könnyű parfüm illata rántott vissza a valóságba, egymásra néztünk, szép volt, nagyon szép volt. Mindenki őt nézte, mindenki őt fotózta. Még a tollas szárnyakat sem tartottam túlzásnak. Más sem.

„Kérsz egy sört?” – kérdezte Zsuzsi, bólintottam, kérek hát, korsóval, naná, majd Münchenben pikolót iszom, de Zsuzsi ezt már nem hallotta, már ott pózolt a sörsátor mellett két Lady Dömperrel, és viháncolva fotózkodott. Kitört belőlem a nevetés és ezzel a nevetéssel sutba dobtam az összeszorított seggű magyarságomat, és belevetettem magam a Christopher Street Day szivárványszínű forgatagába, ahol nyugdíjas ősz bajorok, kisgyerekes családapák, viháncoló kiscsajok érezték jól magukat együtt buzikkal, leszbikkel, travesztikkel, Zsuzsival meg velem.

Aztán most megint Pride van, távol Európától, közel Budapesthez, a buzik megint kivonulnak az utcára és pink tangabugyiban mutogatják magukat, felháborító. Na jó, hát kényszergyógykezelni nem kéne őket, nem tehetnek erről, a gének hibásak, ugye. Meg aztán, nem bántanak senkit, de ne mutogassák már magukat, nincs erre semmi szükség, azért álljon már meg a menet, hogy mit csinálnak a négy fal között, az magánügy, de nehogymár ezt kelljen néznem az utcán. Nem beszélve a gyerekekről, őket meg kell védeni mindentől, ami nem normális, ami ellene van a közerkölcsnek meg a keresztényi szemléletnek. Olyan ártatlanok és befolyásolhatók és nekem ne mondja senki, hogy a buzi, ha nem talál magának valakit, nem kezd egy kisgyerekkel, egyformák ezek a fóbiások valahol mind, én mondom. Ez a politológus gyerek is itt kiírja a Facebookra, hogy ő meleg. Hát, én mindig is gondoltam, normális férfi nem jár havonta fodrászhoz, a haját meg nem festeti.

Szóval, van ez a buzifelvonulás, na és én azon gondolkodom, mit nem mondtak el, mit nem írtak még le.

Azt, hogy:

Te, aki génhibásozol, aki kimész ordítozni, hogy „mocskos buzi”, te egy segg vagy. Egy buta tapló. Hogy az a torok- és gyomorszorító érzés és az a fémes íz a számban a szégyené, miattad, mert ilyen sötét gyökerekkel élek egy országban, mint te.

Mindenki tudja rólad, hogy nemcsak buta vagy, de hangos is, és azt hiszed, ha tízen ordítoztok, akkor igazad van, pedig csak egy sudribunkó vagy, akinek kár elmagyarázni, hogy nem azért megy ki a kamionnal, hogy téged, aki amúgy egyébként sem vagy fontos, polgár mégúgyse, pukkasszon, hanem azért, mert volt egy kis pity-puty ’hatvankilencben, egy Stonewall Inn nevű helyen. De minek is kezdje el ezt bárki neked mesélni, mikor annyira buta vagy, hogy azt sem tudod, ez egy város vagy egy állam Amerikában, vagy egy utca Londonban.

Hogy te vagy a szánalmas és nyomorult, aki azt hiszed, a te világod és abban te magad vagy normális, a vasárnaponkénti rántott hús zabálásoddal, az akciós lidlis söröddel meg a huszonöt kiló súlyfeleslegeddel, a félnyolcas híradóddal, könyvet meg nem látott a kezedben huszonöt éve senki. Se hobbid, se barátaid, se célod, de te vagy a normális, te vagy a civilizációs minimum, a te génjeidet azt bezzeg tovább lehet örökíteni, meg te nevelhetsz gyereket, ha abból áll is az, hogy ha nagy nehezen fel tudsz tápászkodni a fotelből, akkor lihegve, az ajtófélfának támaszkodva előadod, hogy amíg a te kenyeredet eszi, addig az van, amit te mondasz.

Te röhögsz azon, hogy más kivel és hogy szexel, meg te mesélsz buzivicceket, de arról mélyen hallgatsz, hogy az asszony nem tette szét nyolc éve. Azért meg kapott egy kurva nagy fülest, mikor azt mondta, hogy azért a két percért fölösleges. Nem baj, majd éjjel, ha elalszik, kivered a pornóra, csak vigyázz, ma nehogy Gay Thusday Night legyen a program.

http://www.hir24.hu/