Tanulás;

Ma (vasárnap) ellátogattam vidékre a szüleimhez. Pár órát töltöttem csak otthon - ahogy általában az lenni szokott - ami szép és jó lett volna, ha nem végződött volna olyan szomorúan és csúnyán ahogy.

Ez a szituáció szembesített egy olyan területemmel, ami még szintén fejlesztésre szorul...

A lényege, hogy anyumat elég sok inger, nyomás, bánat éri általam. (Ahogy ő fogalmaz; miattam...)

Egyrészt maga az a tény bántja, hogy meleg vagyok. Ezt már felfogta, tudamásul vette, s nagyjából tudta folytatni velem az életet.
Másrészt, mostanában már inkább  azon agonizál, hogy külföldre akarok menni azután h 1,5 éve megvettük a saját lakásom. Elég nagy szócsatározások szoktak zajlani,  s nagyon nehezen akarja elfogadni, megérteni, hogy ettől még nem vagyok röghöz kötve.
Harmadrészt nagy a valószínűsége, h bátyáméknak jön a második gyerek, aminek 90% az esélye, hogy engem kérnek fel keresztapának.
Erre mondtam anyámnak, hogy csak akkor fogom elvállalni, ha elmondom nekik, hogy mizu, s ők ezt el is fogadják.
Nah!  Ezzel ledobtam az atomot!
Sokat vitatkoztunk, amibe nem akarok most belefolyni, hisz képzelhetitek, miket hordott össze indokként,  h ne mondjam el nekik...

A lényeg, hogy az lett a vége, hogy ő belovagolta magát a témába, feltéptem a sebeit - miről én képes voltam azt feltételezni, hogy már rég begyógyultak - s elkezdett sírni.  ( Már itt kezdtem érezni,  h gyűlik bennem a feszkó. )
De amikor felelősségre vont, h miért akarok én másoknak bánatot okozni, ott elszakadt a cérna!

Letámadtam,  hogy hogy mondhat ilyet?! Aztán meg, h akinek ezzel bánatot okozok, az meg is érdemli a keserűséget, s csak magának köszönheti! Végül pedig azt kívántam neki, h amúgy meg tegye össze a két kezét, h ez a legnagyobb problémája az életben.

Azzal köszönés nélkül otthagytam...

A legrosszabb számomra az egészben, hogy még én éreztem magam szarul és lelkifurdalásom volt.

Az egóm tombolt, miközben a legbelső énem, meg szidta az egóm, h elbuktam, gyenge vagyok, s nekem kellene bölcsebbnek lennem, s segítenem anyumnak, támogatom sok-sok türelemmel és szeretettel.

Továbbá szidtam magam, h milyen rosszul mértem fel a helyzetet. Gondolhattam volna,  h ez már sok neki, s nem kellene ilyenekkel terhelni.  
Tisztában vagyok vele, h idősebb, más időben, közegben nőtt fel, konzervatív stb, s nem fogja a végtelenségig bírni ezt az állandó határfeszegetést.

Egy darabig azon az állásponton voltam, h nem akarok vele beszélni jó pár napig. Aztán azon, h anyum nagyon szeret, s tudom h mindig szeret megölelni s most ilyen csúnyán váltunk el, az nagyon őrli őt.

Ezért is szeretek írni, mert sokban segít érzéseim feldolgozásában.
Most, h ezekét kiirtam magamból - s mindjárt visszerek Pestre -úgy gondolom most, h ha hazáértem felhívom,  s elmondom neki, h nem fogom elmondani bátyáméknak, viszont cserébe azt kérem tőle, hogy többet ne beszéljünk a melegség témáról, s ne sértegessen, tartsa meg magának a véleményét.