Kaptam egy karácsonyi ajándékot a hazámtól, pontosabban annak vezetőitől. Be sem csomagolták, csak úgy küldték, kopaszon, szalagok és személyre szóló üdvözlőkártya nélkül. Belekiáltották a levegőbe, ahol mint tudjuk a hang egyenesen gyorsan terjed, s így biztosak lehettek benne, hogy eljut hozzám. Eljutott! Meghallottam, s azt is, amit a sorok, akarom mondani a hangok között üzentek Kövér László házelnök becses száján keresztül:
Te, kedves (még) magyar állampolgár nem kellesz nekünk, agyő!
Nem vagyok méltó a hazám szeretetére, nem akar látni, nem akar elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Szerencsére nemcsak engem nem, hanem a férjemet sem. Ez csak nekem és neki szerencse, mert így együtt köszönhetünk vissza, agyő!
Keresünk másik országot, ahol én önmegvalósító nő lehetek gyermekek nélkül és a férjemnek sem kell szégyelnie magát, mert a fű nem gyermek formájában nő ki utána.
Mi megpróbáltuk, tanultunk, igaz nem csak sportot, hanem magyar irodalmat, magyar történelmet, magyar felfedezőket, magyar földrajzot, majd a legkomolyabb egyetemeken a legkomolyabb tudományokat. Imádtuk, füvek, alkohol és abortusz nélkül, pedig felkínálkoztak nekünk, hiszen mi már a szabadság évtizedében voltunk fiatalok! Voltak terveink, céljaink, nemcsak a “minél több pénzt szeretnénk munka nélkül” cél lebegett a szemünk előtt, hanem, hogy építsünk egy országot, a hazánkat, érezzük jól magunkat az életben, mint két olyan ember, aki szereti a könyveket, a kultúrát, a zenét, az utazásokat, de legfőképpen egymást, s majdan gyermekeit.
De az ország nem arra ment, mint amerre indult, s amerre mi húzni akartuk. Amely normális helyen nem lett volna akkora gond, de itt az volt. Nem volt pénz már kultúrára, zenére, könyvekre, utazásra, de nem a pénz volt a legrosszabb, hanem hogy az ország s annak vezetői nem is akarták, hogy legyen. Pontosabban, hogy nekünk kisembereknek, akik tanultunk, akik napi 12-13 órákat dolgoztunk, akiknek 3-4 munkahelyre volt szükségük, azoknak szabadságuk is legyen.
A szabadság egyetlen kis kapuját az Európai Unió nyitotta ki, amikor munkát ajánlott, nem megalázó fizetésért, nem 13 órányi munka mellett naponta. Nem a Porsche gyárat kaptuk, s nem is 500 négyzetméteres villát a Boden-tó partján, csupán egy lehetőséget, tisztességes fizetéssel, amelyből már könyvet, kultúrát, utazást, koncertjegyeket vehetünk.
Fizetést, amelyből még lehet nyugdíjunk, mert a magyar magánnyugdíjunk már kitudja hol lapul, s lehetőséget, hogy önmegvalósítsuk magunkat.
Ja, a gyermek, majd el felejtem! Hogy nem tettünk meg érte mindent? Hogy többet kellett volna? Hogy bizonytalan kimenetelű eljárások alá kellett volna vetni magunkat? Hogy még több pénzt kellett volna rá áldozni? Sok hektárnyi örökség sokmilliós ára ment el a különböző beavatkozásokra, ahol már az orvosok is azt mondták, nincs remény.
Elfogadtuk, mert szeretjük egymást annyira, hogy ketten is csodálatosan élünk. Nyilván időnként rossz, de vannak gyermekek, akik szívesen jönnek hozzánk, szívesen beszélgetnek velünk, s számíthatnak ránk, a jófej nagynénire és nagybácsira. Elég sokat szenvedtem attól, hogy nem lehet azzal a férfival gyermekem, akit a világon a legjobban szeretek, de nem vagyok hajlandó elfogadni, ha valaki úgy gondolja, hogy nem tettem meg mindent, s gyermeket kellett volna szülnöm, ha kell, akkor az életem vagy az ő élete, vagy a mi életünk árán is. Nem, tisztelt hazám, nem fogok gyermeket szülni. Akkor sem, ha emiatt a hazám elítél!
Mert most el akar ítélni! Sőt el akar szakítani a saját kultúrámtól. Nem az Európai Unió, hanem a hazám. “Gyökértelen barbárok szállásterületén” élek – szerinte, szerintem meg egy olyan helyen, ahol elfogadják, hogy nem beszélem a nyelvet még tökéletesen, nem itt születtem, de tisztességesen dolgozom, amit rámbíznak azt a legjobb tudásom szerint megcsinálom, betartom a szabályokat, s tudom, hogy nemcsak jogaim, hanem kötelességeim is vannak. Cserébe írhatok, blogot és könyvet, a férjem fotózhat, utazhatunk, s magyar barátainkkal együtt tölthetjük az időt nyugodt otthonainkban.
Nincs reményem, nincs reményem arra, hogy valaha visszatérhetek a hazámba! Nem kér belőlem, mert multikulti vagyok, mert nincs gyermekem, mert önmegvalósítok, mert elfogadom, ha valaki más, nem vagyok homofób, mert nem tudom elfogadni a hazugságot, a korrupciót, mert szabad akarok lenni, mert liberális vagyok, s mert Petőfi Sándor Ha férfi vagy légy férfi versének eme két strófáját másként értelmezem, s büszke vagyok rá, hogy a férjem még petőfis értelemben is férfi:
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
….
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi
Kedves hazám! Köszönöm a karácsonyi ajándékot! Eddig még volt reményem, hogy egyszer újra a hazám leszel, de most azt is elvetted. Szerencsére vannak jelentkezők a posztra, s magyarságom nem földrajzi alapokon nyugszik, hanem az anyanyelvemen, amit már nem vehetsz el tőlem.
Boldog Karácsonyt Magyarország!
Forrás;
http://eletsoja.cafeblog.hu
